Biztos, hogy ezek a legfontosabb napi hírek?

Mármint az, ami ránk zúdul, ha akarjuk, ha nem a tömegtájékoztatási eszközökből, a rádióból, a televízióból, egyik-másik csatornájából.

Nem gondolnám!

2006-ban, pont húsz évvel ezelőtt az Új Ember katolikus lap megjelentette az Adoremus címmel írt -és azóta is rendelkezésünkre álló- napi imákat, elmélkedéseket tartalmazó kiadványának külön számát, Keresztutak címmel.

Húsz teljes évvel ezelőtt!

Most is itt van mellettem. És tudjátok biztosan, hogy miért van mellettem, hogy úgy mondjam a kezemügyében, mint annyi más esetben is húsz év alatt ebben az időben. Egy kicsit már megviselt állapotban van. Egy kicsit gyűrött ugyan, de nem rongyos, minden betűje olvasható. Kézről-kézre járt a családban.

Hallotta a keresztút panaszkodó szavait, éppen úgy mint a vígasztaló igéket a lakásunk, házunk, ebből kilépve a kertünk annak talán minden szeglete, de még a Kertalja dűlő és a Vajas közti Valkói út is. Hallották a rögök, a permetező hideg eső, a sár is olykor-olykor, belezökkentünk a kátyúkba, hallhatták a felettünk ritkán elrepülő madarak, a búbos pacsírta (Galerida cristata cristata) vagy még a kiváló hallókészülékkel rendelkező rőt bundájú nyulacskák is.

Nem fért el bennem a Keresztút 14 állomása, ki kellett azt hangosan mondani, kiáltani, ismételni egy-egy sorát, egy-egy mozzanatát, bele a nagyvilágba, Pilátus házába, a katonák fülébe, a kiváncsiskodó asszonyok képébe, a segíteni vonakodó Simon fülébe, a csendes, a halk magány körülvette sötét sírba.

Gimnáziumi tanulóként hányszor jártam végig ezeket az utakat, a zugokat, a térségeket, a mező parcelláinak végét, míg Tacitust memorizáltam, vagy a Phedrus meséket "siti compulsit superior stabat lupus, longeqe inferior agnus (A farkas és a bárány tanulságos története.) És a verseket: "Isten veled hazám, bátrak hazája", a növények, állatok latin neveit, hogy a vizsgán ne valljak szégyent.

21 napig ad az embernek feladatot a Keresztutak olvasása, a keresztuti ájtatosság elvégzése az Adoremus különkiadványban.

A szerzők között találkoztam kedvenc embereimmel, Regőczy István atyával, Prohászka Ottokár legendás emlékű püspökkel, Lisieux-i Szent Teréz gondolataival, Thomas Merton keresztény filozófussal, teológussal, Dienes Valéria mélyenszántó elmélkedéseivel ahogyan csak egy matematikus-filozófus tud beszélni Istenről a Keresztről a megbocsátásról, aki eljutott az ateizmustól Bellon Gellért püspökig, hogy életgyónást végezzen nála.
És számos más szerzővel is akik segítettek a saját keresztutaimon is. Van mindenkinek keresztje. Nehéz, súlyos teher és fénylő vígasztalás egyben.

Hallotta ezeket a felhő, a zúgó szél (böjti szelek) a teljes magány is amit érez az ember a dányi határ kikelet előtti pusztájában.

Nem is azért írom ezeket, hogy magamra irányítsam a figyelmet, kivagyiskodjak (mert ha így lenne akkor a vámos mellett lenne a helyem) hanem annak a gondolatnak a megismeréséért csupán az egy gondolatért amit a Keresztutak gyűjteményének utolsó szerzőjében, bizonyos Michel Quoist tollából olvastam, annak bevezetőjében a következő módon:

"Ma sincs vége Krisztus haláltusájának. Amikor az emberek körülöttünk ma is szenvednek és meghalnak, rajtuk keresztül szenvedéseik által ma is Ő ajánlja fel magát az Atyának a Világ megmentéséért. Mert a Keresztút az Élet útja is. Egy kereszténynek soha nem szabad erről elfeledkeznie."

A világ számos táján, Ukrajnában, Gázában, az Arab félszigeten és máshol is, Venezuelában, a Föld számos térségében, ahol ma talán még másoknál is jobban szenvednek az emberek, ártatlanul halnak meg, igazságtalanul, holmi hatalmi mámortól tobzódó, beteges, a világhatalomra törők függésében.
Áldozatok, kiszolgáltatottak akik érzik a fájdalmat, meghalt rokonokért, soha vissza nem térő fiakért, lányokért, gyermekekért.

Itt arat a halál minden percben. A keresztet hordó Jézus ajánlja fel önmagát itt is az emberek megmentéséért.

A bibliai Jézust a zsidó főpapok és a rómaiak együtt ölték meg.

Donyeck, Gáza lakóit, vagy Izrael gyilkos támadá szenvedő fiataljait az emberek ölték meg.

Jézus legközelebbi barátaivá váltak a háborús agresszió áldozatai.

Az "ukrajnai Jézus", a "gázai Jézus", a mi békétlenségeinket hordozó Jézus a huszonegyedik századi hatalom áldozati Jézusa.

A ritka földfémek az olaj, a pogány gazdagság fékevesztett útja, belőle születik a fénytelen sötétség. Mindezek Jézust ma is a via dolorosa-ra a fájdalmak útjára taszítják.

Jézus a kiengesztelődés útja, a bűnök bocsánatára és az emberek megváltására vezető út.

Jézus a béke útja.

Milyen sokan áhítják ezt az utat követni szólamokban, érdemtelenül, hazug módon ma is.

Amit mi emberek oly könnyen, egy kézlegyintéssel elintézünk, kisajátítunk két jó falat elfogyasztása között oly nagy bűnbánatot hordozó politikai hitvallással, hogy tanulhatnának tőlünk a római katonák.

Pogány húrokat pengető szomorú időben:

illik ránk Csanád Béla által írt Keresztút bevezetőjének kezdő sora:

"Minden nap megitéllek. Nem szóval. Ahogy élek".

Ahogy élni hagynak.