Bronzérem

A kisfiúnak, vagy inkább már kiskamasznak, hiszen éppen csak elmúlt tíz éves, a legelső versenye volt. Amatőr sportoló a gyermek, szinte hobbiból űzi sportágát. Sokszor az ebédlő asztal a pálya ahol gyakorol és hívja versenyre azokat akik éppen belépnek a házba, legtöbbször az édesapját, de másokat is az asztal végéhez invitál és még mielőtt eszmélnének, máris a kezükben a pingpong ütő.

Szenvedéllyel játszik. Vagy inkább koncentráltan. Nyugodt és kiegyensúlyozott játék közben is. Nem veri az asztalt ha rosszul üti meg a labdát és elismeréssel bólint ha valaki poént szerez vele szemben. Ha csuszát üt (éri a labda az asztalt de nem pattan meg rajta) kézfelemeléssel kér elnézést partnerétől. Mindig nyugodt játék közben. De -mint mondtam, inkább szenvedélyes-, nyerő típus aki nem ijed meg a maga árnyékától.

Rendszeresen játszik, minden nap egy héten, ugyanott, amatőrök között. Kisebbekkel is nagyobbakkal is. Egy nagy tornateremben, talán csarnokban, jó körülmények között, immár második éve.

Aztán az iskola is, ahol tanul ötödikesként, alkalmat ad a játékra, mindaddig, míg valami rejtélyes oknál fogva az asztal eltűnik a hallból határozatlan időre. Ilyenkor ott a foci, a földes udvar és a sohasem fáradó játszótársak.

Egyik óraközi szünetben magához inti a fiút a tornatanár és közli vele, hogy a körzeti asztalitenisz verseny, ami valójában a diákolimpia egyik selejtezője, jövő héten lesz és ő is az iskola csapatába került.

A sokszor szórakozott kiskamasz sportfelszerelés nélkül indult azon a reggelen el az iskolába, amikor a verseny napja volt, és így is érkezett volna valószínűleg a közeli kisváros tornatermébe ahol a versenyt rendezték, ha a mindig éber nagymama ezt észre nem veszi és még időben nem viszi utána a felszerelését, cipő, nadrág, trikó Butterfly márkájú ütő.

Nyugodt gyerek, megfontolt és mint egy érett professzor, néha szórakozott is, (vagy talán az Arachnoideák járnak az eszébe, mert a pókfajok igen jó ismerője egyben.)

A megmérettetés le is zajlott az említett versenynapon és a fiú számára (első versenye volt) sikeresen mert mind az egyéni, mind a csapatversenyben bronzérmet szerzett.

Volt öröm, órákig a nyakába akasztva hordta a két bronz-színű medált. Még Márti néninek is megmutatta, aki a szomszédos házban lakik és a matematika tanára az egyik közeli iskolában.

A medálok mellett volt még valami.

Igen, egy oklevél a versenybíró aláírásával mely igazolásként szerepel, ha valaki kételkedne a sikerben.

Aztán még egy dolog!

Két darab háromezer forintról szóló utalvány (mert két érmet nyert, egyéniben és csapatban) amely levásárolható valamelyik sportszereket áruló üzletben.

Ezen utóbbin egy kicsit elgondolkodtam.

Vajon helyes-e pénzdíjat adni a sikerért egy ilyen versenyen- morfondíroztam magamban. Nyilván az ezüst négy, az arany ötezer forintot ért.

Ez az anyagias világ -gondoltam első szóra- már itt elrontja a gyermekeket akiket nem a játék és a siker örömére nevelnek hanem a haszonszerzésre.

Aztán eszembe jutott az én gyermekkorom is. A korosztályom tagjai szintúgy részesei voltak az anyagi juttatásnak mint én, adott esetben.

És ez az eset nem volt más, mint a subrikálás és a locsolkodás, amikor a rokonságot járva a karácsonyi ünnepkörhöz valamint a húsvét idejéhez kötődő népszokást folytattuk, mi is gyerekek.

Hogy nem ugyanaz a subrikálás és az öntözködés mint egy játékverseny azt nem bocsátom vitára. Mert nem ugyanaz.

A pénz akkor is pénz ellenben ha néhány vesszőcsapásért (inkább a szoknyát érje, hogy véletlenül se fájjon) vagy egy-két csepp kölnivízért kapjuk azoktól akiket ebbe a szerencsébe részesítettünk, hogy meglátogattuk őket és akkor is ha egy verseny jutalmaként kapjuk.

Erdélyben -legalábbis a székelyeknél (Gyergyóban biztosan így van)- a halott házához részvétet nyilvánítani érkezők mindig adnak pénzt a gyászoló családnak. Ez minden bizonnyal azt a célt szolgálja, hogy a temetéssel járó költségek egy részét a falu lakói átvállalják. Vagyis szolidáris megnyilvánulás.

A subrikálásnak és a locsolkodásnak is van eszmei háttere amelyhez szorosan kapcsolódott a rokonlátogatás, ez szokássá vált az idők folyamán. Az eszmei háttér elkopik napjainkban de a szokás megmaradt.

Édesanyám vett nekem egy kis dobozt amikor az iskolába jártam. Volt a dobozon egy kis ajtó zárral és volt hozzá kulcs is amelyik nyitja a zárat, míg a tetején lévő nyílásból a pénz nem esett ki, úgy volt képezve. Fémpénz volt, a legnagyobb címlete egy forint, a legkisebb 10 fillér. Ez a doboz "spórkassza" volt.

Volt szinte minden gyereknek takarékkönyve amibe a kapott pénz-ajándékot elhelyezhette és év végén egy összegben kézhez kapta.

Minden fenti alkalomhoz számos elmélet fűződik amelyet nem akarok elmondani, mert nem is azért írtam le. De nyilván volt eszmei háttere mindegyiknek, mert a pénz nem működik csak úgy magában, hanem valamilyen cselekvés járul hozz- (Mondjuk talán még a munkabér is ilyen. Hogy a csalás is ilyen-e azt azért nem szívesen említem, mert a fentiek mindig egy pozitív társadalmi jelenséget hordoznak a csalás viszont bűncselekmény, miként a korrupció is az).

Mi legyen hát a napjainkban látható "pénzdíjas" sportversenyek megítélése.
Elrontja a gyermeket, hamis énkép alakul ki benne, a játék, a sport nemes vetélkedése helyett egy anyagiak mozgatta "véres" küzdelem?

Ne törjünk pálcát az említett jutalom felett. Ne törjünk, mert ha más formában (pl jutalomkönyvek), de megjelenik, miként a zsebpénz is ilyen amit diák korunkban kaptunk a szüleinktől, hogy költsük arra amire akarjuk.

Minden okoskodást félre téve ebben is, miként sok más esetben az álszent magatartás nemhogy csak félrevezető lenne, de erkölcstelen is.

A pénz maga egy többfunkciós fogalom amely a cserekereskedelem átláthatóságára jött létre ezért nem csak forgóeszköz, nem csak a kincsképzés eszköze, stb stb de lehet egy téma is nevelés eszköze ezeken felett, mely a jellem formálására szolgál.

Benne talán még a tisztességet is láthatjuk, talán az ösztönzés egyik formája, ha az jó kezekbe kerül és jó a felvezetés, elsősorban a szülők részéről.

Ez a felnőtt társadalom -mint tanítómester- felelőssége.