Csak félórára

Akkor elhatároztam, hogy abbahagyom. Nem volt különös okom rá, legfeljebb a félelem. Hogy már nem lesz olyan mint régen volt, hogy már nem érdekel ez senkit, hogy már lemaradtam, elment előlem a siker, a vágy, a motiváció, a fogadalom, hogy majd egyszer én!, elment a kor is, elmentek a kortársak, a sorstársak, (Pistát néhány napja temettük), majd a fiatalok, majd mások. Vagy senki! Ez is eredmény. Ez is lehet kritika, vagy beismerése annak, tévúton járok. Vagy tévúton jár a világ, a sors az élet, a bolondság az eskü, a fogadalom, a remény, a siker, a vélt és várt boldog jövő.

"Naplopó szórakozások, kezet szennyező piszkos hasznok bolondjai" (mint Szt Ágoston mondja, írja csalódásként a korabeli római ifjak felett érzett tapasztalatai miatt) kevés hitet teremnek és vágyakat gyötörnek, összetörnek, eldobnak, leírnak, és elhallgatnak. Elhallgattatnak.

Nem is mondtak erre semmit azok akiknek közöltem. Vagy símogatóan elém tolták ki nem mondott, de kigondolt vágyaikat.
Nem is tudom miért, miért is hallgattak.

Végre, gondolhatták magukban. Végre rájössz, hogy nem lehet széllel szembe menni, a szembe fújó szél kavarta port csak nyelni, nyelni. Szótlanul baktatni, sótlanul kenyeret enni, görbe késsel szalonnát vágni. Egy falatot a jó házőrzőnek is adva! csendesen elmúlni. Nem is voltál, most sem vagy valójában. Csak a hit járt benned, hol ki, hol be mint a célját tévesztett szél, a tömegfuvallat, ordítás, éljenzés és pfujolás. A remény dolgozott, éveket morzsolt, napokat gyötört, hangulatot rontott, reményt oszlatott. Az élet mindenkinek rövid. És nehéz.

Elárultak, elárultál, eldöntötték, kihirdették, örömmel fogadták, gúzsba kötve táncra kényszerítettek, csak nagyokat hallgattál. Válaszul.

Végre te magad is rájöttél, hogy más ez a világ, más már a világ, sohasem volt az ahogyan hitted, ahogyan gondoltad, ahogyan szeretted.

Mindig megcsal a remény, sohasem győz a józan ész, földre kerülsz, senki sem fogja meg a kezed azok közül akikben bíztál. Csak esetleg néhányan. De már azok sem. Nem akarják, nem tudják, szemérmesen hátra néznek (ki látja őket).

Azok, akiket magad mellett barátként gondoltál izzasztó éjszakákon, csuromvizes ingeket hajtogatva, húzva ráncigálva elmentek csendben, néma sikollyal, gyászénekek közepette, Isten veledet sem mondva.

Most, mégis most, felkelt benned a régi vágy, az elsiratott múlt, a hamvába dőlt jövő és minden elemi ellenerővel dacolva, az ég felé néztél.
Vajon meglátszik-e ott az eljövendő napok, hetek idők hiteles sorrendje és láthatók-e benne az arcok, ha még el is tévedve, az eltorzultak helyett jönnek-e majd a helyes arányok akik hirdetik, a jövő görnyedt igéretét, hogy felragyog még az égen a csillag.

És eljön közénk, megsúgja a falunk lelkületét, felébreszti álmos valóságából, kiűzi azokat akik nem idevalók vagy romlott idevalósiakká váltak és új gyönygyöket szór majd az útra a fény.

Csak el kell rajta indulni.