Alsóhangon

Balra menjek vagy jobbra a torony mellett? Nem! Egyenesen, úgy a legjobb, aztán a kiskocsmánál befordulni az utcába, majd a zötyögős úton addig, míg autókat nem látsz a fák alatt. Teljesen tiszta. Érthető magyarázat. Ennél még a GPS sem lehet jobb! Csak éppen hol a torony -kérdeztem és hol a kiskocsma. Mert a többi világos!

Szép ez a délelőtt, símogató a szél, csak a fák koronáját cibálja meg, kócolja össze mint valami szénaboglyát. A nap szelíden süt, az utcán rajtam kívül egy lélek sincs.

Hegy? Felső-hegy, Alsó-hegy, Margit-hegy, Kutya-hegy. Az Alföldön. A Monori síkon -földrajzilag. A Tápió mentén ahol a dombocskák is hegynek számítanak.

Gyermekkoromban a nagykátai úton volt a nagymamám testvérének a háza. Kókára ment férjhez. A fiú testvére pedig kókai lányt vett feleségül.

Emlékezetes kókai búcsúk aztán meg nagyon kiélezett meccsek a kókai fiúkkal. Egyszer össze is verekedtünk (volna) de bölcsek voltak a nagyobbak és szétválasztották a kis kakaskodó hetedikeseket.

Óh Istenem! Bolygó sógor, meg aztán Satyi ángyi, a Zollaiak!

Bekő Pista egy évig járt velünk a második osztályban. Kókai volt, aztán eltűnt, a mai napig semmit nem tudok róla. Más sem tud semmit.

Leállok, a fa alatt hagyom az autót, árnyékban.

Liget ez, fák és bokrok rendezett egymásmellettisége. De ápolt a fű, nemhogy parlagfű, de még bojtorján sincs, a macskatövisnek pedig híre-hamva. Itt van a hazája a homoki gyepeknek, beleértve a királydinnyét is.

De szőlő, szőlő, ameddig a szem ellát. Kis sárgunyhók, eperfával vagy anélkül. Hetven évvel ezelőtti állapot - lelki szemeim előtt. Nem 2025, hanem egyenesen az 1950-es évek eleje.

Ma másképpen zöldell a fű mint akkor, a kultúrnövények is változtak. Az emberek is mások.

Csak a fény ugyanaz. Terelem magam előtt az emlékeket. Vissza-visszafordulnak, rám mosolyognak és halkan súgják: "csak az igazat"!

Elégedett emberek lehetnek ezek itt, hordom végig a tekintetem a szőlő táblákon -gondolok a szőlőtulajdonosokra.

Lépegetek a pincék irányába, terelgetem magam előtt a fényt, a napsugarakat, engedékenyen átenged a szembeszél, megnyitja az útat előttem és gyorsan összezár a hátam megett.

Eltéveszthetetlen hangja van a motoros permetezőnek. Hallom!

Van itt ember -gondolom magamban és a motoros permetező hangja irányába indulok.

Éppen a fordulóban látom meg a permetező embert. Intek neki, de észre sem vesz, nyomja a gépet, küszködik a széllel és a teli permetezővel.

Idős ember a pince előtt! Ő is a dolgozó napszámost nézi. Nem tudja már hátára venni a gépet. Nem csoda, látom a cipőjét. Gyógycipő. A járása is billeg, vagy százhúzs kilogrammot cipel a lába.

Iszik egy pohár bort? Kérdi tőlem mielőtt egyáltalán a köszönés után felfedném a kilétem. Nem számít! A barátság mindenek felett. A szőlőhegyi barátság, a pincebarátság pedig erős, mint az eskü. Soha nem évül el.

Itt van a Tóth pince -kérdezem a "vendéglátómtól".

Nézzen arra! Ez mind a Tóth szőlő- és pincebirodalom. És nem csak itt az Alsóhegyen, de a Felsőhegyen is van "gunyhója", Tóth József barátomnak.(Inkább csak volt. Mert ő már az igazak álmát alussza) Nem régen temettük el. Nagyszerű ember volt életében, és megemeli kissé a sapkáját a jóbarát emlékére... (Még a kacsalábon forgó pince is csak egy gunyhó a kókai embernek) Mert a gunyhó nem épület valójában hanem a megtestesült testvériség, barátság és kultúra. Ezt jól jegyezze meg! -mondta határozottan, sőt kioktatóan, de inkább tanári módon.

Lesz itt rendezvény délután? -kérdezem és a pincék irányába intek.

Hát hogyne lenne.

A kókai dalárda fog fellépni, de nem csak magában, hanem jönnek ide Pándról, Szecsőről, Gyömrőről és a környező települések, akikkel nagyon jó barátságot tartunk és a saját nótakultúrájukat fogják előadni. Ha látott már szívszorító nótázást, akkor jöjjön vissza délután is, mert itt látni fog ilyent.

Csak nóta? -kérdezem fanyalogva.

Igen nóta, de lesz népdal is egy fiatalember fog énekelni, aki külföldön is magyar népdalt tanít, (a jegyzőnő fia) és lesznek kórus művek is, na olyanok amelyeknek köze van a borhoz, a barátsághoz és a jókedvhez. Madrigálok -kérdezem tudálékosan. Olyanfélék -mondja.

Olyan szakszerű ismertetést ad nekem a kókai viszonyokról , -mondtam neki, hogy azt kell gondolnom, talán tagja a kókai dalárdának.

Nem vagyok dalárda tag! De tudom, hogy száz éve egy kókai patikus alakított dalárdát Kókán. Valami csodaszép énekkar volt -úgy mondják- mert tudja, Kókán az ide került "nadrágos" emberek, a tanítók, a papok, az orvos és a többiek is bekapcsolódtak a község közéletébe.

Miért tették? kérdezem kételkedve.

Hogy miért? Hát látták azt a nagy közösségi szellemet, tenniakarást és kultúraéhséget ami a kókai emberre jellemző volt és ezt ápolták, fejlesztették. De sajnos a diktatúrába ez leszűkült , meg nem szűnt és pincebarátságok képében tovább élt.

Aztán 205-ben újraindult a dalárda, vagyis szerveződött így azt mondhatom, hogy száz éves évfordulót és egyben 20 éves jubileumot is ünneplünk.

De jegyezze meg -mondja, hangját egy kissé megemelve, a hangsúlyi követelmények miatt, nem csak a dalárda fog fellépni, hanem a népitáncosaink is.

Jó kis szombat-délután. Kultúra, nóta ének, vidámság és terített asztal a vendégeknek, jelenlévőknek. Éjfél előtt innét nem megy haza senki -gondolom magamban. Nem kőépületben nem művi környezetben mindez, hanem a természetben, ahol a szőlő lágy susogása és a táj meghitt ölelése veszi körül az ittlévőket.

Tárgyszerűen írok vagy inkább féltékenyen? Féltékenyen semmiképpen, mert a kultúra mint az eső árad és áztat, vet és arat. Őröl és kenyeret ad. Mindenkinek, nekem is.

Elgondolkodtam hazafelé azon amit a gyorsan jött barátom mondott.

Hiszen Dányban is volt dalárda, tudom, hallottam róla. Ezt Nagy László tanító-kántor vezette.
A tanítóknak -egy feljegyzésben olvastam- az igazgató, Horváth József a háború előtt kötelezően előírta a közéletben, főleg a kultúra ápolásában való közreműködést.

A Kádár-éra is erős népi kultúrális életet szorgalmazott, látjuk ezt pl a dányi népi kutatásokban is, a körzeti kultúrális rendezvényekben ( Galga-menti fesztivál) és ekkor alapozódott meg a zeneiskola is községünkben. (Mely később magasabb szakmai színvonalra került)
De volt asszonykórusunk is! Voltak fiatal színjátszóink. Voltak tudományos előadások és bár Kóka a sajátos szőlőkultúra és erre épülő közösség miatt nálunk mindig előbbre tartott ráadásul mostanra kialakult kókai életkép, közösségi tükör, politikai aktivitás és kriticizmus sokkal árnyaltabb mint ami nálunk, a mi faluközösségünkben fellelhető.

A saját készletünkből kell gazdálkodni, miként Kóka is ezt teszi. A mi készleteink sem elhanyagolhatók, Csak csupán szunnyadnak és várnak.
A lehetőségekhez, miként az aranyhoz is a végtelen mezőkön tiszta célok kellenek, tudásfegyverek és elhivatottságok, ehhez társuló erőfeszítések. Az iskolánk helyzetének alakulása nagyon erős figyelmeztetés a számunkra. In silentio helyett ébresztő kell!

A Kóka felsőhegyi szombat délutánról írt gondolataim -stílszerűen- az "Alsóhangon" címet kapta, melyben a tér kap hangsúlyt. Itt van ezen kívül a szólam is, miként a kórusban ( dalkörben) első tenor, második tenor, basszus vagy éppen alt, ahogyan azt a zenemű megköveteli.

Figyelmeztetőül írom én is ezt, még csak "alsó hangon".