Egy csokor virág

A sokszor "túltolt" napi események között talán a legnépszerűbbek napjainkban a pedagógusokat érintő kérdések.

Nem kell ezt tények felsorolásával bizonyítani azoknak akik életük rövidebb vagy hosszabb idejét iskolában töltötték. Tanulóként vagy pedagógusként.

Szép emlékek lesznek majd a tanulókkal töltött utolsó napok, órák mert ha ideiglenesen is de nagyon megritkulnak a nyárra a napi találkozások száma.

Nyár van. Szünidő a gyerekeknek és pihenő rövidesen a pedagógusoknak ha az évzáró ünnepélyről haza mennek.

Úgy alakult a magyar iskolarendszerben, hogy bár csökkent az iskola megítélésének fontossága (már ami a tudás értékét jelenti, versus az egyéb értékekkel szemben), de a pedagógus még mindig a tanulók és a szülők kegyeltjei maradtak. Ha év közben nem is látszik mindig ez, de a tanítási év végén minden bizonnyal.

Ezért ennél sokkal bonyolultabb a helyzet, a szülők-iskola kapcsolat, vélik többen. És alighanem igazuk is van.

Ezt a ragaszkodást, vagy elismerést ki is fejezik a tanulók és a szüleik kisebb figyelmességekkel, virággal, jó szóval, vagyis köszönettel.

Mi maradt mára a pedagógusnak?

Talán csak ennyi. A vele szembeni figyelmesség, hogy egy pillanatra a középpontba került. Nem hála, mert azt már réges - régen túlnőtte a kozmopolita "mindentudás". Hogy szó szerint is értsék hát lefordítom: a mindenki mindenben beleszóló illetékesség tudata.

Ez azt is jelenti, hogy a pedagógus már egyre kevésbé szakember (pláne példa !) a szülőnek. A szülő sokszor a maga nevelési tehetetlenségét, frusztrációját és sikertelenségét, mely a gyermekével kapcsolatos együttműködés csődje, valójában kivetíti a pedagógusra, így nevelési sikertelenségének célszemélye lesz a pedagógus. (Ismerjük ezt a népi irodalomból is, úgy hívják, hogy bűnbakkeresés.) Ezt a pszichológia projekciónak nevezi.

A társadalmi demoralizáció, vagyis a moráljától az erkölcsétől megfosztott társadalom kevert, de biztos képe az, amikor a pedagógust nem saját értékei szerint mérik. Helyette osztályozzák, minősítik a saját szempontjukból, szubjektíve, és ennek az alapja, hogy milyen eredményt ért el a gyermeke. Mármint látható eredményt. Érdemjegyeket az értesítőben. Pedig az iskolai munka ennél sokkal több, mintsem azt egy ötfokú skálán kimutassuk. Vannak számjegyekkel nem kimutatható eredmények. Van neveltségi szint emelkedő vagy ereszkedő ritmusban. Van viselkedés, szorgalom, jómodor, vagy ezek ellentéte. Van viszonyrendszer ember és ember között, vannak kultúráltságban mérhető változások és vannak erkölcsi tételek is, vagy éppen viszonyrendszerek magasabb elvekhez fűződően és vannak szociális kapcsolatok is és még sok egyéb, amelynek szintje szintén az iskolai munka eredménye.

Nagyon bonyolulttá vált mára a gyermek és a szülő kapcsolata.
Minél bonyolultabb egy viszony, annál sérülékenyebb, annál inkább kijátszható, (a szülő részéről is, a gyermek részéről is).

Hiányozik sok szülőnél a helyes neveléshez szükséges tudás, az un kompetencia, vagyis az, hogy nekem, mint szülőnek milyen nevelési feladataim vannak. Hogyan érem ezeket el és e közben milyen a kapcsolatom a gyermekemmel, az iskolával vagy a gyermekemet tanító pedagógussal. Milyen a család és a gyermek kapcsolata. És egy sor más is felsorolható lenne, minden, ami az iskola nevelő-oktató munkájában tetten érhető.

A hamis kompetenciák félre viszik a nevelési eredményeket, hibás autonomizmusok alakulnak ki a gyermekben, (szokás, készség, kötelesség) amelyeket az iskola sem tud korrigálni vagy módosítani esetleg helyettesíteni.

A szülő akarva akaratlanul is ilyenkor magáról állít ki bizonyítványt, vagyis azzal, hogy másokat okol elfedve ezzel a saját bűnét, hiányosságát.

A rossz bizonyítvánnyal senki sem dicsekszik, a szülő sem az övével, ezért lép életbe a hárítás, vagyis a maga szerény tudását, ebből eredő eredménytelenségét a másikra hárítja. Nem én vagyok a tehetetlen és rosszul nevelő szülő (nevelő) hanem az iskola, vagy egy-egy pedagógus.

A pedagógus a pálya választásakor mind a múltban, mind a jelenben a szándékát, pályaorientációját illetően nem az anyagi értékeknek veti alá jövő eshetőségeit amikor erre az útra lép. Nem azt számolgatja, mennyit is keresek majd én. Hol fogok állni a jóléti ranglétrán. Pedig megtehetné. Az sem lenne bűn vagy elítélendő ha így cselekedne. Megérdemelné a munkája társadalmi hasznosságának kijáró nagyobb presztizst.. Mondjuk ki nem is talán a magunk szavaival hanem a költővel, Ady Endrével aki a pedagógust az élet alágyűrtjének nevezi. Sőt rabnak, ezen felül is a legrababb magyarnak. Történelmi, de nem szükségszerű állapot.

Nem változott ez száz év óta sem!

Nem lázadó típus a pedagógus. Bonyolult és érzékeny személyiség aki a hálátlanságot nehezen viseli. Vagy inkább hála helyett mondjunk figyelmességet, annyi figyelmességet, amennyi kijárna neki a kötelező feladatok elvégzésén túli munkáért legalább, aki annyi plusz szellemi, erkölcsi, művészeti, lelki javakat ad lélekből, lélektől lélekig, szellemiségtől szellemiségig, szeretettől szeretetig amennyit ő ad a tanulójának, környezetének, a családoknak. A nemzetnek. Legalább annyit maga is elvárna.
Mert ez még pénzben sem kerülne! Senkinek.

A pedagógus a lélek mérnöke!

Így mondták nekünk a tanárképzőben. És én is annak tartom, lélekből tervező művésznek.

És Te kedves barátom, akit ismerek vagy nem ismerek, de tudom, hogy ott vagy az első vonalban akik a gyermekek elé még most is szeretettel állnak, miként éred meg az idei tanévzárást?

Kaptál-e virágot? Jó szót. Egy meleg kézfogást vagy egy egyszerű köszönöm-öt.

És ha Te még virágot sem kaptál az év végén a "hálás" szülőktől, vagy -horribile dictu- tanítványaidtól sem, akkor az "ünnepélyes" tanévzáró után, mégsem keresd a munkaközvetítőt.
Bankban dolgozva sokkal több pénzt kereshetnél tudom. Ha nyelv- szakos vagy, akkor pedig széles előtted a nem pedagógus pálya mert teljes horizonttal vár téged az üzleti világ.

Mégis azt mondom, hogy készülj a szeptemberi újrakezdéshez. Vass Alberttel szólva, legyél kő, legyél állandó, legyél mindig ott található, a helyeden, a katedrán, "mert a kő marad". Jól mondja Ady: a fel-feldobott kő is visszaesik.

Csalódott vagy? Nem vígasztalhatlak. Csak biztathatlak.

Hazamész, ölbe ejtett kézzel emlékezel a múltra a közelmúltra, a néhány órával előbb megélt csalódásra.

Ülj az írasztalod mellé. Vegyél elő papírt, ceruzát és tervezd a tanulóidnak a jövő évi programot. Az iskolán túli kötelezettség vállalást is. Azt amit tettél az idén is. Színházba vidd a gyermekeket úgy mint ebben a tanévben tetted. Keresd az alkalmakat, filmeket találj, módszereket a még eredményesebb tanuláshoz. Úgy mint tíz hónapon át tetted.

Írjál a szülőknek levelet, leveleket, oszd meg velük a nézeteidet. Bátran őszintén. Mint egy mérnök. Lélekmérnök. Mint egy nevelő. Léleknevelő. Mint egy új ismeretforrás. Oszd meg velük a tudásodat.

"ki ekével, kalapáccsal tollal". Csak építsd ezt a hazát.

A tanulóidnak A jövő nemzedéknek.

Ne feledkezz meg az elktronikus naplóba bejegyezni azt amit a sok bürokrata rád kényszerít.

Rajzolj egy csokor virágot végül. Egy szép nagy fehér papírra. Álomszerű színes ceruzákkal dolgozz.
Legyenek benne a csokorba a te legszebb virágaid. Azok amelyeket szeretsz. Vagy amelyeket szerettél.
Legyen orgona, viola benne, és legyen erdő-mező virága is amelyeket bolyongásaitok alkalmával láttatok.

Legyen benne Jézusszíve virág. Mert ez a legillatosabb virág. Mert ez a mezőn terem, a természetben a mindenki földjén. Ez a "mindenszív" virága.

Aztán küldd el ezt a rajzot a szülőknek, a gyermekeknek. Gondolatban.

Meglásd, meg fog elevenedni a lelki szemeik előtt a csokor és meglátod, őszintén ők is tudnak boldogok lenni.

Most és ezután mindig.