Fogadalom

A fog egy tárgy, a szájban a rágás eszköze. Olyan aprítógép-féle, amely után már kémiai, biokémiai folyamatok zajlanak.

A fogad lehet utalás, a te testedhez tartozó szó amely szintén egy tárgy. Nem általánosan tárgy, hanem a te tárgyad, a te tulajdonod.

De lehet a fogad ige is amikor két ember ellentétes dologra jut, és igazságot keres.

De a fogad lehet egy barátság ténye vagy egy gesztus is, amikor szállást kereső embert valaki a lakásába bocsát.

És mi lehet az ad, ami szintén a fent említett szóban foglaltatik?

Na nem már.....! kiált fel a komolyságokra igényes ember! Ne komolytalankodj! -mondja a tanár vicces kedvében lévő diáknak.

Ez vagyis a fentiek, nem is csak egy hirtelen jött nyári meleg ártalma, (vagy egy elgurult gyógyszer esete) -amit akkor idéz a magyar ember ha végképpen nem tud mit kezdeni egy emberrel, vagy egy esettel. Én sem ezért mondom!

Egészen másért.

A mai napért, a tegnapiért, ami bennünket ért, magyarokat, dányiakat, zarándokokat.

Mi, magyarok és keresztények egy kivételezett, megszentelt világban élünk.

Még csak nem is nyelvészkedés egy amatőr nyelvésznek, hanem annak a csodálatos dolognak a megmutatása, hogy milyen sokrétű a mi nyelvünk, a magyar nyelv.
Ez a sokrétűség egyben gazdagság is, mert a nyelv nem csak eszköze a beszédnek, hanem alapja is a gondolkodó ember találékonyságának, sőt a tudásnak is.

Alapja a lépésnek, az elindulásnak, a megérkezésnek, az úton levésnek.
A világban levésnek.

Nem véletlenül van annyi híres embere, tudósa a magyar nyelvet beszélő nemzetnek, mert a magyar nyelv egyben a személyiség gazdag formálója is melyhez hozzátartozik az a Szentgyörgyi Alberttől származó mondás, hogy a felfedezés azt jelent, gondolni arra amire még senki sem gondolt, csinálni azt ami még senki sem csinált. És a magyar ilyen!

Úton lévő zarándok. A remény zarándoka.

Mondhatom, rekkenő a hőség. Az aszfalton is, de a rossz minőségű makadám úton is, a homokon is, úton, útpadkán egyaránt.

Megy a zarándok a maga útján!

Mi is mentünk szombaton Valkó felé, mások ugyanezen a napon a Király úton. Két úton, de egy irányba tartva.

Máribesnyőre.

Mások lábnyomába lépkedtünk, a dányi emberek lábnyomába, az elődökébe, akik talán már száz éve is van annak, hogy elindultak ezen az úton. Sorsuk útján, sorsfordító időkben. Sokan mentek, zászlók alatt mentek, rózsafűzér a kézben, hálaadó vagy könyörgő, esetleg dicsérő imák az ajkakon.

Mentek az elődeink, mert az élet úgy rendelte, hogy menniük kell.

Az élet diktálja a mi lépéseinket, az élet a megmondója a mi tetteinknek, az élet a kiteljesítője a mi sorsunknak.

Az élet a Mindenség Urától ered, a sors ennek egyik kézzelfogható állomása.

Van jó sorsunk is, van rossz sorsunk is.

Van örömünk is, de van bánatunk is.

Akármilyen életérzésünk van, rossz vagy jó, tudjuk, hogy az első nem büntetés a második nem érdem. A rossz a rossztól van, a jó a jótól.
A rosszban az ember rabszolga a jóban az ember szabad. Akaratában szabad. Az akaratot a szív és az értelem diktálja.

Tudjuk, hogy a házból hol kell kimenni, hol nyílik az ajtó és hol van a kilincs.

Nem mi találjuk ki ezeket, hanem azok ott vannak! Nem mi tettük talán oda őket, de tudjuk, hogy ott vannak. És tudjuk őket használni is. Kimenni, bejönni, szándékaink szerint. Szabadon, céllal vagy cél nélkül de határozottan. Az ember otthonában a leghatározottabb. Mert ismert helyen van. Nem kényszerből van ott hanem azért mert ott akar lenni.

Az élet is lehet jó, lehet rossz. Ideiglenesen vagy állandósultan.

Az időjárás is lehet jó, lehet rossz. Törvényszerűen.

Mint száz éve is volt.

Borús fellegek gyülekeztek az égen. Szél is fújt minden bizonnyal, hirtelen jött, fergeteges szél, majd a felhőkből lezúduló eső, hideg eső, fagyott eső, jégdara, jég.

Oda a vetés, az érőfélben lévő gabona, az öklömnyi dinnye, az elvirágzott szőlő. Oda lett, vagyis a gorombaság martaléka lett, az üldözés fájdalma, a sírás kiváltója, a könny patakja, a jövő bizonytalansága lett, az élet értelmének gyilkosa lett, a jövő szenvedésének záloga lett.

Imádság az ajkakon, rózsafűzér a napbarnított, ökölbe szorított kéz köré csavarva. Nehéz, istálló-szagú csizmák csoszognak a porban. Kérges, mezítelen, lábbeli nélküli talpakat nyomja a száraz avar. Rajzolatok a lépések nyomában, fájdalommal nehezített szívek a mellkasban.

Mennek százan vagy kétszázan, mennek aki mozogni tud, aki képes még lépni egyet, aztán még egyet, több tízezret.

A Vajasnál szomorú nézések visszafelé tekintenek a falura, meleg ölelés érzése a szívekben, gyermekek mosolya vagy sírásra görbülő szájakon, a friss emlékekben.

Holnap újra itt, de akkor már arccal a falu felé megkönnyebülten, terheket lerakva, sírásokat feledve. A sírás okait elfeledve. Újra nézik a tornyot az új templom tornyát és nyílik a remény a szívekben. A hála felülkerekedik a hálátlanságon, Isten-félelem Isten-reményben újraéled.

Üzenetet hoztak attól aki mindenkit meg tud vígasztalni, attól akinek a fájdalma tengereket is felülmúlt, attól, aki a kereszt tövében is állhatatos tudott lenni. Máriához mentek, Máriától jöttek.

Van hely, ahol le tudjuk rakni a nehézségeinket.
Ahol otthagyhatjuk a félelmeinket.
Ahol vígasztalást találunk.
Ahová nm lehet könnyen elmenni, mert nehéz csizmákat kell ehhez húzni, mezítelen nesztelenséggel járni. Nehéz elhatározáshoz jutni.

Ahová úgy tudunk menni mint aki gyógyítójához megy, lelki sebeinek orvosához megy.

Mindenki úgy ut el Máriabesnyőre, ahogyan tud. De mégis egyforma szívvel, egyforma reménnyel, egyforma hálával és ugyanazon ősi tisztelettel. Mint száz éve.
Gyalog, gépjárművel vagy kerékpárral. Lélekszárnyon, gondolatban.

Mégis ugyanazon módon: fogadalommal, hogy majd jövőre újra ugyanitt, úgyanígy. Gyalog, gépjárművel vagy kerékpáron. Vagy csak lélekben.
Bízva az Isten erejében és jóságában. Hogy megmaradunk, hogy még leszünk, hogy még lesz egészségünk és nem múlnak emlékeink. Történelmünk, hálaadó igazságunk és folytonosságunk, a múlt és a jövő közötti kapocs leszünk. A jövőnek már múlt, de a múltnak még jelen, csírába szökkent jövő.

Falumegtartó, építő, gondozó és fenntartó dányi zarándoklat Szentháromság vasárnapra.

Mert Dány addig lesz Dány, ameddig őseinek lépéseit követi, őseinek nyomába jár.

Addig, míg élnek az emlékek. Amíg még élnek a szokások. Amíg még felfelé néznek a tekintetek.

Addig míg harangszóra indulnak és harangszóra érkeznek.

Addig, míg az égiháború utáni fogadalom él. Él a szívben, az emlékekben, a hitbéli hűségben.

Meleg nyári nap Király úton, Valkó felé gyalogosan vagy gépjárművel, az mindegy, mert Máriának minden kedves, mindenki kedves.

Isten nem személyválogató.

Mária legyen kegyes a küldöttekhez, a küldőkhöz, a zarándokokhoz, a családokhoz és ehhez a faluhoz, hogy erős lélekkel álljunk minden próbát, minden nehézséget ezután is, úgy mint eleink tették.

Ez a mi kérésekben foglalt mai fogadalmunk.