Túl a láthatáron

Van annak már ötven éve is, hogy Dányban a művelődési háznak használt majdhogynem romos épület hátsó helységében könyvtár volt.

Muci néni volt a könyvtáros. Mindig ápolt és közvetlen személy, olvasott ember akivel Weisz doktor is szót értett ha könyvet kölcsönzött a községi könyvtárból.

Fiatal pedagógusként én is gyakran megfordultam a könyvek között, egy jó kis beszélgetésre Muci nénivel. Sokszor nem is "kettesben", mert mindig csatlakozott hozzánk valaki könyvkölcsönzés ürügyén. Fiatalok is be-betértek, sőt állandó tagjai is voltak az ifjúsági klubnak amit a könyvtáros vezetett.

Muci néni örökifjú volt. Szót értett a fiatalokkal is. Másokkal is.

Az ifjúsági klubban gazdag közművelődési élet folyt, közte még előadásokkal is, melyekre engem is felkértek gyakran.

Ne hallgassuk el azt sem, hogy a művelődés kapcsán célzottan "szocialista" művelődés is folyt, ez volt a kor (kormány) (párt) igénye.

Ha egyáltalán címkézni lehet a kultúrát! Mert, hogy irányultsága van, az kétségen kívül áll, de mondanivalója annyi, amennyit az ember meghall, megért, megérteni akar belőle.

Hogy miről beszéltem azokra már pontosan nem emlékszem, de egy előadás címre igen. Ez pedig az ember származása volt.

Érzékeny téma. Na de nem egy fiatal pedagógusnak, aki felvértezve hitte magát a szocialista nevelés embereszményét illetően.

Az iskolai munkában is téma a biológia órán az ember származása. Ezt senki nem szerette tanítani, mert egyfajta igazságot kellett hangsúlyozni ez pedig a Darwinizmus igazsága volt. Ez a tétel, mármint Darwin tétele a Rákosi időkben úgy jött le, hogy az ember a majomtól származik. Ez persze egy téves tantétel volt, ezen már túlmentünk a 70-es években, mert hát Darwin sem állított ehhez még megközelíthetően hasonlót sem.

Ha nem Darwin akkor kicsoda? -volt előttem a kérdés, mert hamis dolgot mondani nem akartam, vallási megközelítése a témának pedig tiltott volt.

Az ilyen nehéz, "meredek" témákat is lehetett okosan előadni.

Mert hát semmi sem biztos. Az ember eredetére vonatkozó állítások pedig éppen nem biztosak, kivéve azt, hogy Ádám és Éva volt az első emberpár, ami nyilván nem olyan állítás ami természettudományos erővel bír, de a teológiai értelmét is csak az tudja igazán, aki mélyen és részleteiben is járatos az Isten-tudományban. És általában a tudományban is, beleértve a természet- és a társadalom tudományokat de bele értve a hit világának azokat a kultúrális értékeit is amelyek a különféle emberi megnyilvánulásokban éppen bizonyító erővel bírnak.

Talán megbocsátható, hogy személyes vonatkozással is előjövök, a jobb értelmezhetőség kedvéért.

Évi, a lányom azt mondja, apa nincs most időm elolvasni, érettségi dolgozatok hegye áll előttem, ki kell őket javítani, értékelni stb, ami ilyenkor kötelező egy gimnáziumba tanító pedagógusnak, ezzel kezembe nyom egy könyvet amelynek címe: Az utolsó Neander-völgyi.

Ötven valahány éve történt, Muci néni könyvtárában megesett dolgok tolakodnak elém, elemi erővel, amikor én az ember származásáról beszéltem a dányi tizenéves fiataloknak.

De nem erről van ám szó. Nem ezért írom ezeket a régi eseményeket, hogy nosztalgiázzak, hanem azért, mert igen nagyon röstellem magam.

Szégyenérzet van bennem mert rádöbbentem a könyv elolvasása után arra, hogy milyen nagy szakadék húzódik az emberekben azon két oldal között ami a napi politikai ismereteket és a tudomány által elénk tárt ismereteket illeti. Sőt nem is csak a szakadék szélén állunk, hanem benne vagyunk a szakadékban.

Mi igen, akiknek dolga lenne az ismeretek átadása, mert az Isten ezt az utat adta nekik, és nem pedig beleragadni a sárba, ahová a napi politika lehúz minket.

Ludovic Slimak aki ezt a könyvet írta rádöbbentett arra, hogy milyen nagy bűnt követ el mindenki, aki saját hasznára az embereket a sárba húzza. A sárba tiporja, vagy a szakadékba löki -képletesen szólva- ahonnét még a partok sem látszanak.

Nem azt kell tudnunk ugyanis, hogy a Neander-völgyi ember egy populáció volt vagy több, hogy hány tízezer év választ el bennünket tölük, hanem azon kellene gondolkodni, hogy a szinte minden előzmény nélkül kihalt, a Rhóne völgyében élő ember, és a mostani ember között milyen párhuzam vethető fel.

Mert azt senki nem tudja ma még, hogy néhány évtizede megtalált csontlelet élő gazdája, gazdái, egy egész népesség, vagy inkább több népesség -akikről senki sem állíthatja, nem is állítja, hogy a ma élő embernek a sapiensnek (bölcsnek, értelmesnek fordítható), akár csak távolról is elődei lennének, mert a mai emberiség, a ma embere a Homo sapiens nem tőlük származik, nem a mi elődeink ők, harminc-negyven ezer évvel ezelőtt kihalásuk olyan döbbenetes és misztikus, hogy ebből a jelenségből a ma élő embernek, az emberiségnek tanulni kellene.

Azt mondja Ludovic filozófiai mélységeket is megjáró könyvében, hogy a környezeti katasztrófákkal (éhinség, klímaváltozás stb) nem indokolható a Neander-völgyieknek a pusztulása, de e helyett gyorsan elvesztett kultúrális értékeik (mert voltak nekik ilyenek is) minden bizonnyal okai lehettek.

Vajon mi most látjuk e látóhatárainkon belül az emberiség kultúrális értékeinek pusztulását?
Látjuk-e a kirekesztést, a másik embercsoport kiebrudalását az emberi közösségből, mint ahogyan tették ezt a hódítók az amerikai földrészen vagy teszik ma is máshol, olyan helyeken ahol az embereket megtartó kultúra helyére a turizmust ültetik.

Ki viszi át a szerelmet a tulsó partra -kérdezhetném Nagy Lászlóval.

Ki menti meg az embert a Neander-völgyiek sorsától?

Erre keressük meg a választ, ha az ember jövőjéről beszélünk, ha az emberiség sorsáért aggódunk.

Az Egyházakban élnek apostolok akikben bízhatunk, hogy a kultúrális örökségeket melyeket Jézus tanít elsőként ma is érvényes erővel -ilyen a hit is, a vallás is, de a polgári világ értékeit vajon ki viszi tovább tanító erővel.

Akkor is tenni kell, ha az út vége a látóhatáron kívül van.

Szólaljanak meg a tudósok, a tudomány emberei! A népművelők, a pedagógusok, a szó és az eszme emberei, az ihletettség birtokosai, hogy ne jussunk a Neander-völgyiek sorsára.

A Neander-völgyiek között sem szólalt meg valószínűen senki. Mert belőlük hiányzott mindaz ami már megvolt és megvan a helyükben lépőknek, mint egyetemes és nemzeti örökség, a lét további záloga.

El is tűntek a föld színéről! Mindenki, hogy írmagjuk sem maradt csak néhány ezer pattintott kő, egy koponyacsont néhány ujjperc azon emberek lelkesedésének táplálására akik tovább akarnak látni a most látható határnál.

Akik látnak a láthatáron is túlra.