Értesítés a harang mellől

Erős szél fodrozza Felsőhegy (Kóka) útjának porát. Föl-fölkap egy maroknyit és sodorja, görgeti, forgatja a szőlőtőkék között mintha a szőlősgazdáknak kívánna segíteni a gyomtalanításban.
Virágzik a szőlő, bimbók vannak még rajta, de nem kérik a kvarchomok tépázását, támadását.

Május közepe van, mégis a "Jászsági eső" vagyis a szél uralja a mezőt. A kerteket is, a zártkerteket itt a Felsőhegyen.

A hőmérséklet is csak 15 fok Celsius körül van de a hőérzetünk talán még tíz fokot sem üzen nekünk.

Jönnek az autók Kóka felől, kapaszkodnak a dombon, fényes lámpaszemük elhal a szemben világító napban. Dél-Nyugat felé tartanak. Dány irányába. Az egynyomvonalú földúton, ahol itt-ott horrhosok is keletkeznek, hogy két autó semmiképpen ne tudjon egymástól még kitérni sem. Hiába a természet az úr, mely itt a szél és az eső képében lett útépítő, útformáló.

Néhány ember halkan beszél egymással egy tábla végén, mint akik várnak valamire vagy valakire, ráérősen. (Olyan ritka kép a mai világban). Óvatosan közelítem őket, mint eddig is ahogyan az több mint negyven év alatt történt, hogy illő módon köszöntsem őket.

Kerékpárral is jönnek, nehezen tolva a feltört úton. Ráülni ilyen körülmények között életveszélyes.

Közben gyűlik az embersereg. Talán már száznál is többen vagyunk.

Ki repülőről figyeli, akinek térkép e táj, az megfejteni sem tudná a látványt.

Néhány évvel ezelőtt ezt írtam egy harangról:

"Lehangoló látvány a porba esett harang. Nem más, mint a mi elbukásunk, térdreesésünk, gyengeségünk, erőtlenségünk, kiszolgáltatottságunk, esetlenségünk tömören megfogalmazott képe."

Akkor ugyanis, abban az időben ellopták a Felsőhegyen állított harangot. Dónátus szobrához közel volt felállítva, valakinek, valakiknek útjában állt. Vagy éppen útjába esett jövet-menet, hát eltűntette onnét.

Aztán áldott kezek újra állítottak a harangot. Szép, erős, kimunkált székkel. Mestermunka volt.

A történelem vagy ismétli magát, vagy nem, de a felsőhegyi haranglopók minden bizonnyal ezt teszik.

Mi más történhetett, minthogy ezt is ellopták.

Bánatosak a felsőhegyiek az ellopott harang nem szól már nekik. Nekik és értük.

Egyideig.

Mert a kókai ember nem hagyja annyiban. A sérelmét pedig éppen nem!
A másé nem kell, de a magamét nem hagyom. A veszteséget, a hiányt nem tűröm. Gondolták magukban. És tettre készek voltak. Építők ők és nem rombolók, alkotók és nem henyélők. Mellesleg a szőlő és a jó bor szerelmesei. (Ilyen ember rossz nem lehet -mondja a népi irodalom)

Most ismét harangszentelőre jöttünk össze.

Mert a kókai nép konok. Sőt nem is konok hanem hagyománytisztelő. És a kókai ember (sok dányihoz hasonlóan) értékteremtő. Olyan katona (Krisztus katonája) aki ha megsebesül is feláll. Aki nem azt mondja a támadáskor, hogy "Előre" hanem azt, hogy "Utánam". Mert első akar lenni. Mert győztes akar lenni. Példát mutat és példát ad másoknak.

Egy településnek az ereje a közösségeiben és az intézményeiben rejlik.

Ha nincs civil közössége, ha nincsenek jó intézményei, akkor esendővé válik. Elárvul, ingatag lesz és míg meg nem erősíti újra önmagát, társadalmilag lecsúszott lesz. Erkölcsileg elgyengül, jövőképében bizonytalan, patriotizmusában kétes.
Akkor olyan lesz mint a magányosan álló fa amely a tér közepén ki van téve a szél támadásának. Nem sokáig bírja. Lehanyatlik idővel.

De az erdő fája állja a vihart. Állja a támadást.

Az erdő egy élő rendszer, a magányosan álló fa pedig egy élő halálraítélt.

Ez a helyzet a társadalomban is.

Erdőt telepítettek a kókaiak amikor az új keresztet felállították. Közadakozásból. A felsőhegyi telektulajdonosok többsége támogatta ezt. És minden olyan "faültető" ember, aki invesztál a jövőbe, mert a jövő ezt meghálálja. A település képében. A történelem támasza lesz és nem kiszolgáltatottja a gonosz erőknek. A történelem-hamisítóknak.

Az erő mindig a többségben van. A jóindulatú, progresszív ember előre néző és utat, kiutat mutató. Másoknak, másokért, hogy maga is élhessen.

Betelt a "parkoló".

Jermi Jóska ezt már felülről szemléli. Hogy régi társak, barátok, ismerősök, ismeretlenek képletesen szólva elfoglalják földi birtokát egy baráti közös estebéd és néhány pohár bor elfogyasztásával.

A település polgármestere Juhász Ildikó nyitja meg az ünnepséget. Buzdító, dicsérő a beszéde.

Aztán a Kókai Szent Dónát Borrend tagja, Gyenes Laci, az egész munkának irányítója és lelke, szervezője , önkormányzati képviselő ad történelmi tájékoztatást a felsőhegyi harang eddigi sorsáról.

Kozsuch Zsolt, Dány és Kóka egyháközségeinek közös plébánosa a harang hangjáról szaváról, értelméről szól, hogy ez a hangszer az ami köszönti az élőket, elsiratja a holtakat és elűzi a viharos felhőket.

Szóljon értünk a harang ezután is, ha lesz aki azt jogosult megkondítani, míg mi munkától nemesült lélekkel hallgatjuk, áldva az Úristent minden földi jóért, kérve őt a Felsőhegy békéjéért és a gazdag termésért is.