Mégsem kellett volna

Erős ember volt András bácsi. Katonaviselt. Horthy Miklós katonája! A szovjet-ukrán szénbányákban is dolgozó hadifogoly.

A "szocializmus alapjainak lerakása" után vagyis akkor amikor a magyar nép gerincét megtörték a parasztság szocialista nagyüzembe való tömörítésével (mint mondták:tömörítés), létrehozván egy új "tömörülést" is, a parasztemberek gyárakba való kényszerítését, egy átmenetileg diszfunkcionális rendszer működésének közepette, András bácsi is szakmát váltott.

Parasztemberből munkás lett! Traktorvezető! Traktorista, ha a korábbi, erre a szakmára nem túl kedvező megnevezést alkalmazok.

Nem a lóvontatású eke után gyalogolt szántáskor hanem a traktor nyergében ült. Nem esett ez a motorizációra való áttérés nehezére, lévén "katonáéknál" gépkocsivezető. (Ez önmagában véve nem lenne nagy baj (vagyis a ló farától eltávolodva a traktor kormánya mögé ülni) ha együtt járt volna a magángazdaságok fejlesztésével és ha a nép úgy látja jónak, akkor önkéntes (racionális megfontoltságból születő) szövetkezéssel.

De mint minden akkor, parancsszóra történt. A termelőszövetkezetek megalakítása is.

A szövetkezetbe nem lépett be András bácsi, de a földjét odaadta a szövetkezeti tagoknak művelésre. Ezért ő földjáradékot kapott minden évben. A földjáradékból aztán sertéseket hizlalt amelyeket értékesítette (másokkal együtt) a szövetkezet közreműködésével. (Ezért volt az a rendszer puhább a szomszédos szocialista országok gyakorlatától, -nem beszélve a szovjet típus rekord-merevségéről- és állt élén a gazdasági sikereknek, összehasonlítva más (baráti) országok -hogy is mondjam- még több szovjet mintát alkalmazó gazdaságával.

András bácsi tehát mezőgazdasági termelő is volt, meg bérmunkából élő, a Gödöllői Gépállomás alkalmazott munkása. A gépállomás a dányi tsz-ben is végzett bérmunkát. Ez még kezdetekben volt, az átmeneti időben amikor még nem futotta saját géppark létrehozására.

Ezzel a folyamattal párhuzamosan -vagy inkább ezt néhány évvel megelőzően, 1957-ben megalakult országunkban a fiatalság egy részét összefogó KISZ.

Dányban is!

Néhány tagját fel tudnám sorolni emlékezetből, (tizenkét éves voltam ekkor), ezek -mondhatom- aktív fiatalok voltak. Többségük mentes minden ideológiától, de néhányan kommunista eszméket is hordoztak magukban, mint korábbi DISZ-esek. Mellesleg jóravaló emberek voltak mindannyian, köztiszteletnek örvendő családok tagjai zömmel, egy sok tekintetben kevert ideológiájú rendszer valami újat akaró közössége.

Ez a közösség -nyilván vita után, de tenniakaróan- úgy döntött, hogy a mezőgazdasági munkából is kiveszik részüket, de nem ideológiai alapon, hanem a szervezetnek hasznot hajtva. Aztán az így keresett pénzből majd kirándulni mennek vagy csinálnak egyebet, ami nekik éppen szükségként jelentkezik a közösségi léthez.

A termelőszövetkezet biztosított nekik egy "darab" földet amit kukoricával vetett be. A többi munka egészen a betakarításig rájuk várt volna.

Ez a föld a Tekerület nevű dűlőben volt.

Teltek-múltak a napok. A kiszesek olykor kapát ragadtak és mint a "szakmában" nem jártas emberek olyan munkát is végeztek. Ide-oda csapkodtak a földön kapájukkal amit a kukorica nem vett túl jó néven.

A gaz rövid idő után felverte a vállalt területet, kezdett a dudva a kukorica szára fölé nőni. Jó idő járt akkor, meleg volt amit a kukorica (hiszen tengeri) szeretett, eső is áztatta a földet bőven, így versenyben nőtt a kukorica a gazzal.

Megunták, persze hogy megunták a falusiból városivá lett fiatalok ezt a harcot, vagyis küzdeni a gyomok ellen és a küzdés során jelentkező fáradsággal szemben is, nem beszélve a kapanyélről, amely kemény (mint a vídia) és könnyen vízhólyagot fakaszt a selymes bőrű kézen, nem is számolva a keletkezett sebek érzékenységével.

Csapot-papot hagyva eltűntek az ifjú forradalmár lelkületű emberek a csatatérről, vagyis a Tekerület eső áztatta földjéről ahol az aláfestő zenét a patakban kuruttyoló békák szolgálták, néha érvényre juttatva a bíbicek sivítoló hangját is, ami a a nagyzenekarokban amúgy is szokás a különböző hangszerek között.

András bácsi szeme éles volt a föld állapotának meglátására, és igazán együttérző a lelke a növények szenvedését illetően.

Szólt hát az egyik tsz-beli brigádvezetőnek, hogy az árván hagyott kukoricát gondozásba venné, cserében a termésért.

A középvezető erre rábólintott. Ügyesen tette, mert elejét vette így a határszemlét végző jó és rosszindulatú emberek megjegyzésének (nem is beszélve a főnökökről, főleg ha messziről jöttek) és a talaj sem fertőződik a gyomok ezerszám-keletkezett magvaitól, melyekkel jövőre kell majd megküzdeni.

Tudja minen dányi ember, hogy a gyomok közepette növő kukorica szára megsárgul, csenevész lesz, termést alig hoz.

András bácsi is tudta ezt, de ennél többet is tudott.

Tudta, hogy a Tekerület "S" kanyarjában a termőtalaj gazdag vízkészlete révén idővel mindent korrigál ha megszabadul az élősködő gyomoktól.

Hogyne tudta volna ezt András bácsi, hiszen az a föld, ahol most a szóbanforgó kukorica terem, a család birtokához tartozott még néhány évvel ezelőtt. Kincset érő terület volt ez mely András bácsi édesanyjának hozománya is volt egyben. Együtt hozta a döntést a terület rendbetételéhez az ész, a szív és az a ragaszkodás amelyet a dányi parasztember mindig ki is nyilvánított ha osztozkodásra, netán a föld eladására, pláne elvételére került a sor.

Jó termés igérkezett már augusztusban is, mely aztán a betakarításkor örömmel is párosult.

A Kisz-ban folyt az élet annak rendje-módja szerint.
Eljött a bevételekkel való számvetés ideje is, melyben a tekerületi kukorica bevétele is szerepelt.

Ezt szóvá is tették a párttitkárnak.

Hiányzik a bevételi oldalon a kukorica ára. Az egy félig-meddig kulák zsebében lapul, mely óriási ellentmondás a közös vagyon egyéni zsebekbe való vándorlása tételének.

Szó szót követett, melynek a vége az lett, hogy a tekerületi kukorica értékét a Kiszeseknek kell adni!

Úgy látszott, András bácsi az ideológia (és a rosszindulat) áldozata lesz.

András bácsinak jó kapcsolata volt a régi "maszek" világ piacozása emlékeként a péceli "arisztokráciával", azokkal a családokkal akik a felső középosztályhoz tartoztak mint katonatisztek, táblabírók, ügyvédek stb, és nem Pesten hanem Pécelen a vasúton túli "Indiában" építettek maguknak lakóházat.

Elpanaszolta nekik András bácsi egy piaci nap alkalmával, hogy mi készül vele szemben, elveszik a sűrű verejtékkel szerzett hasznot melynek létrehozásában a család minden tagja, sőt még a rokonság is részt vett.

Egy szép reggelen kérte András bácsi a feleségét, hogy neki mára az ünneplő ruháját készítse elő. Megmosakodott derékig, elővette a borotváját, lecsatolta a nadrágot tartó katonaszíjat az övről, a végét az asztal lapja alá szorította és komótosan, a borotva élét mindig felfelé fordítva megfente azt.

Meg is borotválkozott pamaccsal víve fel a habot naptól cserzett arcára.

Mint szokta mindig -talán izgalmát leplezve vagy csak száraz megszokásból, még templomba menet is- egy "kisliter" bort megivott. A bádogbögre nem literes volt, csupán talán két és fél deci.

Buszra ült, Isaszegen a 424-es gőzmozdony vontatta egyik vagonba majd a Keleti pályaudvarról egy szakaszt villamoson és a Duna partján gyalog érte el "a Kádár-titkárságot".

Telt-múlt az idő. A kukorica sorsát már nem firtatta senki.

Egy ember később, összetalálkozva a gépállomás udvarán sajátos hanghordozásával ennyit mondott neki: "Azst azért mégsem kellett volna!"