Ahogyan én láttam...

Levetítették a Hunyadi című film második részét is. Az első rész után szerettem volna néhány szót mondani róla, de "majd a második rész után" gondoltam magamban.

Az ember ne keresse olvasmányélményét egy filmben. De ne is maradjon távol tőle.

A filmművészet -egyik barátom szerint, akinek (lévén professzor) kifinomult esztétikai érzéke volt mellesleg- azt mondta, hogy a filmművészet olló kérdése. Vagyis hol vágja el a szalagot.

És mit tegyen a szalagra, -tehetjük még hozzá.

Bán János (alias Bán Mór) hosszú "lére" eresztett hunyadija nehezen dolgozható fel szó szerint (vagyis sehogyan sem), de, hogy ki volt Hunyadi, azt megmutatja.

Ez lett volna szerintem a filmnek is a szerepe.

Mert ha Hunyadi olyan lett volna a filmvásznon, mint ahogyan a könyvében Bán leírta, egyedien magyar példakép, az rendben is lenne , sőt csak ez lenne rendben.

Kell a magyar népnek eszmény. És ki lehetne jobb eszmény, mint az utolsó szakrális királyunk, Mátyás édesapja, vagyis a törökverő Hunyadi János.
(Oláh Jankó, ahogyan a könyvben is sokszor szerepel.)

Hunyadi lélekben magyar ember volt. Testben nem annyira.

Édesanyja román ember, édesapja kun, vagy román, vagy inkább szerb.

Mint a legnagyobb magyarok egyike-másika.

Mint Petőfi Sándor, akinek édesanyja tót lány volt, édesapja szerb ember.
Vagy mint József Attila, akinek szülei sem magyar származásúak. "Anyám kun, apám félig székely, félig román, vagy teljesen az".

Kellenek a példaképek. Kellenek a magyarnak a példaképek. Kellenek, hogy ne feledje el hős küzdelmeink és zivataros történelmünk máig ható és élő napjait. Hogy ne felejtse el nyelvét amiben él a magyar, ami magyarrá teszi őt, akár Petőfi képében, akár József Attila lelkében, akár bármely sváb, tót vagy szerb utód nemzettársunk képében, akár magyar zsidó mivoltában.

Mert hogyan is tudnád másképpen ünnepelni március idusát. A forradalom eseményeit. A szerb Damjanichot vagy a német Pöltenberg Ernőt az "aradiak" közül.

Az vagy, amilyen nyelven beszélsz, álmodsz, amire édesanyád megtanított és a világra szült téged. Magyarként, svábként, tótként vagy cigányként vagy zsidóként, az mindegy.

Hunyadi megfilmesített változata nem mutat nekünk ebből semmit.

Lehet mondani, hogy a jelmezek ja, az igen, azok szépek. A világítás? Jó talán az is kifejező.

De a beszéd? A szó, az érhető zengő magyar nyelv, Sinkovits orgánumával (amihez szoktunk) az nincs.

Szex? Az van! Persze a könyvben is a regényben is van jócskán, de nem néhány órán belül, hanem sok ezer oldal között és nem két-három óra alatt.

A reklámok, A mindenre rátelepedő disznófejű nagy úr. A minden és mindenből pénzt csiholó farkasétvágyú, tolakodó zsíros fejű és totyogó hájú reklámok. A igen! Az kell!

Hárem van, számolatlanul, mintha ez lenne a domináns Hunyadi életeben.

Erőtlen színészek. Mesterkéltek és vánszorgók. Vánszorognak. Nem robbannak vagy siklanak vagy ölelnek vagy alszanak. Csak léteznek. "Alakítanak"!

Nem, nem kérem számon, hogy Szilágyi Erzsébet az én képzeletemben születendő olvasmányélményem alapján, de azt igen, hogy ne rombolja le, inkább szentelje meg azt a hős és áldozatos életet amit Arany János is megénekelt.

És a többi "alakos" elemet sem kérem számon, mert az én fantáziám nyilván másféle, különbözik a másétól, mint a másé is az enyémtől.

De számon kérhetem, hogy húsz milliárd forintért elkészített filmet Hunyadiról miért nem nézhetik a gyermekek is. Miért a 16 pluszos film ha nem a gyermekeink okulására (is) készült??

Csalódás-e nekem a Hunyadiról készített film?

Igen csalódás és nem csak az erőtlen, mintegy negyven évig tartó magyar királyság Zsigmond erőtlen alakítása miatt, hanem a cselekmény kuszasága miatt is, hogy csak az értheti jól, aki a könyvet olvasta.

Hogy a film megtekintése után (és ebből kifolyólag) emelkedik-e az olvasók száma, én azt nem tudom, de tudni vélem. Nem!