Tóni bátyó az emeritus polgármester

Mondhatná valaki, hogy magánügy amit írok. Amit közzé teszek. Vagy amolyan kibeszélő, ami nem érdekelhet mást mint azt aki írja. Vagyis engem. Megengedem, talán így van.

Vagy mégsem?

Gondoltak egy merészet Galgahévízen. Nem szokványosat de nem is világrengető dolgot.
Emberit, amiből sajnos kevés van.
Így már más! Így már talán nem is csak magánügy ez a kis esemény amelyet elmondok, hanem példa. Na, nem a követésre, a kötelező jellegre, hanem arra, hogy miként becsülhetjük a másikat. Elődeinket akár, lett légyen az bárki. Volt titulusa vagy nem. Mindegy. Nem követésért kiált tehát, hanem egyediségében páratlan, vagyis példaértékű.
Hogy másokkal máskor! Meg mindenkivel mindenkor! Nem leírni, elfelejteni valakit hanem élővé tenni! Még életében!

A kultúrházat évtizedek óta ilyennek ismerem. Kodály Zoltán nevét viseli. Olyan ház, amely mindenkor modern. És mindenkor retro. És mindenkor hívogató.
Ott van a színpad ahol volt mindig. A székek is, fából még az ülőke is, de meleget érez az ember ha belép a terembe. Otthon érzi magát, még az idegen is.

Megteltek a székek. Halk duruzsolás, így sűrű a levegő. Ismerősök köszöntik egymást, ismeretlenek bemutatkoznak egymásnak.
Nincs feszült várakozás, csak egyszerűen kíváncsiság.
Mit fog vajon mondani!

A színpad előtt egy kis emelvény. Húsz centinél aligha magasabb. Két szék rajta, egy kis asztalka, víz a kancsóban két pohárral. Két mikrofon, mely látszik nem lesz ellensége egymásnak. Egykövet fújnak. Csak más a hangszín, a tónus és a szerep.

Fiatal polgármester nő a kérdező. Most kezdte a "szakmát". Feketében van, gyász érte nem is olyan régen.

A másik mikrofont a doktor úr fogja. Az emeritus polgármester, 15 éve "szabad". Basa Antal Galgahévíz húsz évig volt polgármestere a településnek. Vagyis 2010-ig.

Egy több évtizedes kép jelenik meg előttem egy pillanatra. Mint az álom olyan. Néhány percig tart talán, de éppen úgy mint az álom, órákig lehetne róla beszélni.

Mert az életünk is csak egy álom, amelyről majd sokat beszélünk, ha majd mindenki együtt lesz.

Domonyban volt vagy talán Ikladon?
Az első országgyűlési választás a rendszerváltás kezdete. Ott voltam én is (le)szereplőként mint a frissen alakult, Fekete Gyula író, elnök nevével fémjelzett Magyar Néppárt jelöltje.

Láttam ott egy nagyon fiatalos, sportos embert. Köszönt ide is, oda is, kezet nyújtott jobbra is, balra is nyugtalannak látszott vagy inkább fékezhetetlennek. Szőke haja lobogott, gyorsan beszélt, talán egy kicsit raccsolt is. Ő harmadik lett a sorban, én a sokadik hely valamelyikén végeztem Becker Pál nyerte a versenyen. Mint emdéef-es, ő képviselte a körzetet az Országházban. Négy év után nyoma veszett. Mint a pártjának később.

Áll a kis emelvényen a doktor úr, meghajol (diszkréten) és mosolyog.

Az arcát figyelem. Derűs mint mindenkor, de meggyötört. Sportos mint régen, de botra támaszkodik.

Meghatódottan beszél. Gyermekkorával kezdi, özvegy édesanyját említve és az őt valójában felnevelő bátyját, aki kántor volt egy fél évszázadon keresztül.

"Úgy gondoltuk, köztünk a helyed" -mondja neki a párttitkár a hatvani kórházban. Kellenek az ilyen rendes emberek a pártba. Mit szólna a falu ehhez, a vallásos Galgahévíz, a napi templomba járó özvegy édesanyja, a kántorként dolgozó testvére? -fut át az agyán.
Intelligens orvos volt a párttitkár is, -"belátom Tónikám" -tesz le a szervezésről. Dolgozz továbbra is a fül-orr-gége osztályon, jó szakember vagy!

A falu is szólítja! A szülőfaluja. Vezesd az önkormányzatot! De szeretik a tanácselnököt is. Szoros versenyben nyer.

Mint a kézilabda pályán. Mint a templomi orgonánál. Komoly, figyelemre méltó, toleráns.

Remeg a keze. Pedig sebész volt.
Számadás újra, átlépve a nyolcvanat. Szokni kell a beszédet újra. Meg hát az emlékek is!

A fiatal polgármester nő képeket vetít. Erről mondj valamit Tóni bácsi!
És Tóni beszél. Beszél és a hangja nem remeg. A szeme? Párás amint látom.

Csak a szépre emlékezem- címmel szép délutánt töltöttünk együtt.
mert történjen bármi is, a barátai mindig ott kell, hogy legyenek ahol ő van. A harcostársak. A jó cimborák.
Kimosolyog időnként, cinkosan "ti biztosan értitek" -gondolja magában.

Mi ne értenénk? Mi akik nem fél mondatokból, de félszavakból értjük egymást. A szemek villanásából. A test beszédéből, ha a száj hallgat is.

Jó csapat volt!
Papp Jani Kókáról, Kókai Zoli és Holló Ilona Zsámbokról, Tóth Pista Turáról, Kovács Sanyi Vácszentlászlóról és a többiek is a Galga-mentiek. Most is ott ültünk, aki megtehette és hallgattuk őt. Tóni bátyót, a főorvos urat, a kántort, a sportorvost és kézilabda játékvezetőt, a polgármestert. Az emeritus polgármester.

Több mint két órán át.

Aztán csak néztem a kancsóban az aranysárga színű, gyöngyöző nedűt. A jó bort, amely oly sokszor megvidámította az együttlétünket.

Csapat volt a miénk. Kifejezhetetlenül jó csapat.

Köszöni Tóni bátyó, hogy eljöttetek! Tudtam, hogy jöttök, mert nem is mentetek el.

A szívemben vagytok -szorított kezet mindannyiunkkal Galgahévíz első polgármestere.

És mi még maradtunk! Míg a gazda, házigazda minket innen ki nem ver.
Jó népnek, jó gazdája!

Igazságos bírója.

Egy dányi kézilabda meccsre emlékszem.
A mi lányaink, Pircsi, Sebi, Sződi Mari, Ivicsics Erzsi (mint egy görög istennő), Oláh Erzsi, Kurunczi Mari (a kezdőcsapat) kiegészülve a 116- szoros magyar válogatott Szőkéné Erzsivel, játszott a betonos kézilabda pályán. Az ellenfél Hernád csapata volt. Megyei első osztály.

Két barátom vezette a mérkőzést. A tanár Tóth Jóska és az orvos Basa doktor.

Ellenünk fújtak sokszor, indokolatlanul.
A szünetben odamentem hozzájuk: "gyerekek ne nyomjatok már bennünket ilyen látványosan"! De sehogyan sem.

Dányban játszunk úgy-e? kérdezték. Ez hazai pálya a dányiaknak. Előny! Hát legyen már előny Hernádnak is, hogy kiegyenlítsük az esélyeket! -mondták. Nincs harag? Fúj bíró gondoltam magamban, mikor összekoccintottuk a sörös poharakat a mérkőzésvégén. Mindenki elégedett volt. A bíróval is, mert nyertünk! Ölellek benneteket. (Jóska sajnos már fentről olvassa ezt.)

Basa doktor jó játékos volt.

Most is kitűnően alakította szerepét, a kultúrházban a "Csak a szépre emlékezem" címmel meghirdetett pódiumbeszélgetésen.

A szívét adta most is. A legbecsesebbet amin soha semmiféle folt nem esett.

Még a kézilabda pályán sem.