Mérjünk, ne mérjünk, mit mérjünk? (Egy "ellesett" beszélgetés utózengéje.)

Örök problémája a pedagógiának, hogy miképpen értékeljük a tanuló tudását.

Önkéntelenül is fültanúja voltam egy beszélgetésnek ahol arról panaszkodott az egyik ember, hogy hármas osztályzatot kapott a gyermeke. Hittanból!

Eszembe jutottak azok a szakmai viták amelyeket lefolytattunk néhány évtizeddel ezelőtt az osztályozás pedagógiai jelentőségéről (vagy jelentéktelenségéről), de ezt sem akkor, sem azóta megnyugtatóan nem tudta lezárni senki.

Tudniillik az iskolai osztályzást.

Az osztályozás tudományát görögül (latinul?) docimológiának mondják.
Igaz ez nem is a szűken vett osztályozásra vonatkozik, hogy hányas érdemjegyet kap a gyermek az ötfokú skálán, hanem a a méréshez, általában, ami a teljesítmény megállapításához szükséges.

Mert mérni kell az nem vitás. A mérés a teljesítményre vonatkozik. Mennyit tud egy tanuló abból a tananyagból amelyet az iskolai dokumentumok megkövetelnek. Milyen mértékű a tárgyi tudása. Más tekintetben, pl a manuális tantárgyaknál, mint a gyakorlati foglalkozás (ahol ez még van) vagy a művészeti tárgyaknál, ilyen a zene a rajz stb esetleg még a testnevelést is mondhatnám, nem is olyan egyszerű ez a kérdés, mert egyrészt jártasságot, készséget osztályoznak, aztán a testnevelésnél a teljesítményt, milyen távolra ugrik vagy milyen messzire dobja a kislabdát valaki. Ez utóbbi sokszor alkati kérdés amiről a tanuló nem is tehet.

Szóval van gond elég az osztályozás területén.

Próbálkoztak is a számjegyek helyett teljesítmény kimutatására más módszerrel, eszközzel is. Most az ötfokú skálával, vagy előzően a tíz fokozatúval, a hét fokozatúval stb. Volt időszak, a második vh előtt amikor az egyes osztályzat volt a jeles, az ötös az elégtelen, szemben a mai értékeléssel. A helyzetet egyértelműsíteni, látszik ebből is, nagyon nehéz.

Aztán előfordult, hogy nem számjegyekkel fejezték ki a teljesítményt hanem szavakkal minősítették. Vagyis véleményt mondtak róla. Megfelelt, nem felet meg, jól megfelelt.
Aztán leírják egy kis monológban a pedagógusok, miként látják ők a gyermek munkáját. Mindegyik rejt magában jót is, kevésbé jót is.

Valljuk be őszintén, hogy akár így van akár másképpen, az értékelés mindig magában hordoz szubjektivitást is. Miként látja ezt a pedagógus? Mit is osztályoz valójában? A tankönyv anyagát, vagy amit ő elmondott az órán? Talán ritka kivétellel azt amit törzsanyagként előír a dokumentum?

És ami a "legszörnyűbb" az egészben, hogy vajon az életre való felkészülést, a felnőtti élet követelményeiben való "beválást" méri-e, elővételezi-e bármelyik módszer. Pedig ez lenne a legfontosabb. Mit erősítsünk, mit hanyagoljunk ahhoz, hogy a gyermek erős alapokkal kezdhesse az életét. Ennek egyik eszköze a teljesítmény mérése is lehetne, ha valóban azt mérné, amire szüksége lesz az életbe való kilépéskor. (Mert ne feledjük, a személyiségjegyek (tulajdonságok) egész sorát szerzi meg vagy szerezheti meg a tanuló, abban az életkorban amit az általános iskolában tölt. Ezt követően már a kihagyott lehetőségek nagyon nehezen pótolhatók, ha egyáltalán pótolhatók. Óriási a pedagógus felelőssége. (Az iskola felelőssége, vagy bármely más oktatást végzőké, így pl a hittant tanítóké is, mint akik az iskolai oktatás részeivé váltak.)

Mennyire tud megfelelni az élet kihívásainak majd a gyermek, ez itt a kérdés.

Mert tudunk példákat mondani kitűnő bizonyítványt szerzett gyermek további életéből ami elég döcögősre sikerült, vagy gyengébb osztályzattal sikereket elérőre is, aki hogy úgymondjam karriert fut be pl a vállalkozás területén..

És mi van a hittannal? -kérdezhetjük, mert ebből a problémából indultunk ki.

A saját életutamat (és a korosztályomét) mondom, amely jobbára a diktatúra éveire esett, sőt a nyílt vallásüldözés időszakára akkor azt emelhetem ki, hogy az alsó tagozatban a hitoktató néni (aki előtte apáca volt), meleg szeretettel várt mindig bennünket és nagyon kedves volt, szépen beszélt (vagyis érdekfeszítően a kicsi gyermekeknek) Istenről, Jézusról, a világ teremtéséről és azokról az eseményekről amelyek majd várnak ránk, pl az első áldozásról. Szó sem volt osztályozásról!

Aztán Gyula atya következett, egy szép bariton hangon elmondott történetekkel mint pl a katona-történetei a háború idején ahol tábori pap volt és főhadnagyi rangban teljesített szolgálatot. Csupa olyan erkölcsi kérdéseket tárgyalt, ami bennünket, tizenéveseket is megfogott: én hogyan cselekednék ebben a helyzetben. Életszerűen beszélt, az élet eseményeiről és az ember hitbéli meggyőződéséről, vallásosságáról.

Elmondok egy ilyen esetet, amivel Gyula atya példálózott nekünk.

Egy embert üldöztek, aki éppen elfutott az üldözői elől. Az befutott egy kertes ház udvarára, ahol a gazda éppen a lovakat etette. (Parasztgyerekek voltunk, már ez a tény is motiváció volt a számunkra,hogy az istállóban tevékenykedett). Sérült volt az üldözött, sántított egyik lábára. Az udvaron dolgozó tulajdonos látta a kétségbe esett arcot és a szénapajtába elrejtette.

Jöttek az üldözők és kérdezték tőle, látott-e ilyen és ilyen embert. Azt mondta látott. És merre szaladt? -faggatták tovább. Az ember a hátsó kijárat felé mutatott, mert ott volt a pajta. A kert ajtaja nyitva volt. Messzire lehet-e tőlünk, -kérdezték a fegyveresek. Nem olyan messzire, mondta a gazda (de azt, hogy hol van nem mondta, meg). Erre az üldözők kifutottak a nyitott kapun és eltűntek a dombok mögött. A sérült ember megmenekült. (Mi tapsoltunk örömünkben.)

Ekkor a hazugság volt a téma, -emlékszem rá. Hazudott-e a gazda? nem hazudott, minden úgy történt ahogy mondta.

De másikat is tudnék mondani, ami hat évtized után is élénken él bennem.

Visszatérve a hármas hittan jegyre több dilemmám is van, az talán látszik a fenti történetből.

Az osztályozás még a szakképzett pedagógus számára is az egyik legnehezebben megoldható pedagógiai probléma.
Hát azoknak akik pedagógiai képesítéssel nem rendelkeznek? Azoknak nem marad más, mint a "ráérzés". Vagy eltalálom, vagy nem.

A hit egyszerre tudás és magatartás kérdése. A kettő elválaszthatatlan egymástól.

A tudás mértéke (mennyisége) iránya és tárgya mindig összhangban kell, hogy legyen az életkori sajátossággal. A katolicizmusban a liturgia változik, A év, B év, C év-nek megfelelően. A vallási gyakorlat, az ünnepek sora ugyanaz a felnőttnek is a gyereknek is. Vagyis a vallásos gyakorlat, egy bizonyos szinten nem differenciál életkor szerint (Vasárnap mindenkinek templomba kell menni, husvétkor a gyermek s a felnőtt is ugyanazt ünnepli)

Tehát van egy ismeret-szint és van egy kötelezően betartandó vallási gyakorlat. Ez mindenkire egyforma kötelezettséget ró.

Aztán van egy általánosan betartandó erkölcsi szint, hogy ne lopjunk sem a másik embertől, sem az államtól. A példának okáért.
Senki sem káromolhatja az Istent, nem hazudhat. Sem kicsi sem nagy.

És végtére is, a hit erőssége és az erkölcsi magatartás nem attól függ, hogy fel tudom-e sorolni Jákob mind a tizenkét fiának nevét, hanem attól, hogy tudom ki volt Jákob és mi volt az ő szerepe az Isten-hit területén.

A vallásos ember együtt birtokolja hitének elméleti vonatkozásait a hitbéli magatartással.

Mint ahogyan Pál mondja, "a három közül (hit, remény, szeretet), legfontosabb a szeretet", úgy mi is mondjuk, hogy a hittan órák legfontosabb feladata az ember szeretetére való utalás és annak kialakítása, megerősítése, készség szintre való emelése. (Gyula atya példáján). Tett, tettek sorozata, hogy lássa mindenki, Isten gyermekei vagyunk. Keresztény emberek.

A hittan órák térbeni kiterjedése a családi életterekig terjed, az egyházközségi gyakorlatban erősödik, és a hittanórák a tanultak ötvözésével, és szintézisével erkölcsi magatartássá lesz.

Ehhez az iskolai osztályzat mintájára alkalmazott gyakorlat bennünket nem visz közelebb a hatékonysághoz, hanem inkább erősíti a vele szembeni dilemmáinkat.

Mondtam volna el mindezt a beszélgető feleknek, ha szót kaptam volna.