Életérzés-e a pénz

Hát hogyne lenne az! -vélhetjük első hallásra. Egyszerű összefüggés, több pénz, nagyobb boldogság.

Vajon fennáll-e a linearitás, hogy miként több a pénzünk, kövérebb a bankszámlánk, növekszik az ingatlanok száma, vagy sorakoznak egymás után a cicomás külföldi utak, úgy növekedik az életérzés boldogságban, jólétben bennünk. Ekkor már elgondolkodik az ember azon, hogy a tőke és a jólét olyan nagyon összefügg-e.

Nincs-e olyan ember, aki sokat áldozna vagyonából elvesztett családtag, barát, vagy házastárs, vagy csak a megromlott egészség, nem is beszélve a fiatalságának visszaszerzéséért.

Beszédes kommenteket lehet olvasni az interneten, melyek feldicsérik a régi paraszti életet.
Kukorica fosztás, disznóvágás, sátoros lagzik, baromfiudvar, napfényes, virágos rét, de akár az aratás heve, a szőlőszüret dalos kedve, a menyasszony kikérése a vőlegény számára, az utcai menet a templomba, sátorkészítés, sátorbontás, és még egy sor más jelenség, mely az ember szívét megfogja ma is és "az volt a szép idő" felkiáltással le is zárja. Nem lesz több ilyen élmény az életünkben.

Ilyen jó, ilyen szabad, ilyen felemelő cselekmények ezek mert ez az élet nehéz, csahos küzdelmeinek jutalomjátáka.

Egyenesen kincs volt a gyermek számára az, ha faluban született.
Ott, ahol tiszták voltak a viszonyok és átláthatóak a kapcsolatok.

Ott ahol egy-egy templomi ünnepen felvehették a népművészet remekei közé számító ruhát, kézben a csattos imakönyvvel, a búcsúi ünnepen kapott üvegszemcsékkel díszített rózsafűzért a kezébe vehette a lány (rácsavarva a kézfejre, csuklóra) ahol felült a körhintára, itt megismerte kedvesét és lánypajtásait, betérhetett a fiatal legénybarátaival a kocsmába ahol több volt az igazság (és az igazságszolgáltatás) mint a világ össze Curiáján.

Elromlott a világban valami. Valami, amely együtt képződött az emberi sorsokkal. A szegénységgel a tisztességgel, a szerelemmel,
a hevesen dobbanó szív, a munkával az erő, az est leszálltával a hálaadás, a virradattal a fohász,a bűnnel a bűnbocsánat kérése és a megbánás után a feloldozás.

ÉLt egy jezsuita szerzetes a múlt század első felében (1904-ben született) aki korának rendkívül művelt papja volt, Jézus Társaságába lépett (Loyolai Szent Ignác alapította rendbe), Innsbruckban tanult teológiát, Szegeden volt teológiai tanár, majd Kaposváron házfőnök.

Alig múlt 30 éves és amikor két világi (vagyis nem pap) társával megalapította hazánkban a katolikus legények szervezetét, a jól ismert KALOT mozgalmat.

Az volt a céljuk, hogy a földnélküli parasztlegényeknek földet juttassanak, felkészítsék őket a gazdálkodásra és ellássák mindazokkal az ismeretekkel amely képessé teszi őket a falujuk fiatalságának vezetésére és majdan a falu vezetésére is.

Alapelvük két pápai enciklikán, az 1891-ben kiadott Rerum novarum, és az ezt kibővítő, 1931-es keltezésű Qadragesimo anno dokumentumokon nyugodott.

Szociális mozgalom volt ez, az ország teljes terjedelmére kiterjedő hálózattal. Kik segítették, kik gátolták Páter Kerkai Jenő atyát ebben, azt nincs hely részletezni, de végül a második világháború és ezt követő szovjet utasítás mentén alakuló magyar politikai élet megszüntette.

Hogy az Isten gondoskodása hányszor ad egy népnek ajándékot sorsának felemeléséhez, azt nem tudjuk. Egyszer adott, P Kerkai Jenőt.

Sokszor gondolkodom azon (és el is szomorodom), hogy miért nincs nekünk ma egy Kerkaink, miért vannak viszont a szegénység vámszedői, a lehetőségeket saját maguknak habzsoló kufárok, hol vannak a százmilliárdok amelyet pl a cigányság "felemelésére" elköltöttek.

A jezsuiták úgy gondolják, hogy az a szegénység, ami a múlt század elején a magyar parasztot és az a kiltástalanság az élet jobbra fordulásához ami falu parasztfiataljainak jobbá tételét keresztül húzta, ma az egyre lejjebb csúszó fiatal rétegeket sújtja és egyes cigánycsoportokban lelhetők fel.

Vajon miért marad magára a falu. Miért kell nótaszóra, egyenlépésekkel menetelnünk.

Hol vannak a tehetséges embereket felkaroló apostolok?

Ne gondoljuk, hogy az intézményesítés, ami politikai akaratra jön létre majd helyébe kerül az önálló gondolatokon és szándékokon nyugvó okos helyi kezdeményezéseknek.

Hol van a szubszidiaritás, Uniós atyák alkotta vezérelv ami az egyéni kezdeményezéseket összehozza az alkotó csoportok jószándékú törekvéseivel.
Ott dőljenek el a dolgok ahol ezt legjobban tudják és azokkal akik ezt el is végzik (és nem ellopják).

Ha boldogságunk forrását keressük ma, akkor menjünk el a tiszta forrásokhoz, az áldozatos papok történelmi nagyságú kezdeményezéseihez, fürödjünk meg ebben a forrásban és ha másképpen nem, hát bőrünkön hozzuk haza a szociális jólét apostolainak vízcseppjeit.

Én kipróbáltam, legutóbb szombaton a Párbeszédek Házában.

A fejekben kell rendet tenni, azután a szívekben majd le kell fejteni a szemünkről a látásunk élességét gátló homályt.

Mindezt falunkért, népünkért, magunkért.

Volt egyszer, pár évvel ezelőtt egy mozgalom, a szociális szövetkezetek létrehozására irányuló mozgalom. Nagyon örültem ennek. Él-e hal-e ez még, nem tudom, de az biztos, olyan törekvés volt ez mintha Dányra írták volna, községünkre találták volna ki.

Nem kellene ezen az úton elindulni, mint huszonegyedik századbéli kerkaik, akik a falu felemelkedésére az összefogást alkalmazzák?

Volt egy kezdeményezésünk a helyi kisgazdaságok felújítására, fellendítésére. Miért nem kezdtünk bele közösen? Nem rajtunk múlott, a dányi népfőiskolán.

P Kerkai szellemét nem szabad hagyni kihülni! Ez a törékeny, zseniális meglátású és nagy adag szociális érzéssel rendelkező pap most is itt lehet községünkben, annál is inkább, mert a magyar katolikusság fehér mártírja eszme lett, életérzés és boldogságforrás.

Hogy a köztünk járt Ugrin József a legközelebbi munkatársa volt P Kerkainak, a volt papunk, plébánosunk Kozár Gyula pedig az érdi népfőiskolán papi szolgálatot teljesített, már csak a személyesség okán is erkölcsi kötelességünk lenne a szociális eszme felkarolása, tevékeny kivitelezése.

Lehet, hogy küldetésünk van, községnek is,minden személynek is, hogy azt a magyar életérzést terjesszük és szolgáljuk, amelyik a leginkább krisztusi mert a szegények apostolainak kell lennünk.

Ebből kellene merítenünk!

És mint ahogyan gyöngyöt sem szórunk a sertések elé, nem szabad pótcselekvésekkel lelkünket megnyugtatni, mi aztán megtettük!