Megemlékezésre készülünk

Bizonyos belpolitikai hullámokat vetett az elmúlt hetekben 1956-os forradalom megítélése.
Én ezzel nem szeretnék foglalkozni, mert azt gondolom, hogy elsősorban mindenkinek személyesen, azaz lelke szerint kell gondolni az 1956-os magyar forradalomra és szabadságharcra.

Azt tanultuk a (marxista) politikaelmélettől (elméletben), hogy a forradalmi változásnak egyik feltétele, hogy az uralkodó osztály már nem tud, a társadalom pedig már nem akar a fennálló rendben élni. (Így van vagy nem így, azt döntse el mindenki saját maga).

A huszadok század közepén mindenesetre az ország népe már nem akarta a szovjeturalom befolyása alatt álló magyar életet, legalábbis túlnyomó többségben.

Rákosi Mátyás kulcsszereplője volt ennek az időnek. Személyéhez sok ismeret és sok tévedés is társul az emberek körében, de az bátran kimondható, hogy ő volt az a magyar politikus, aki a szovjet mintát át akarta ültetni a magyar viszonyokra.. És ebben a döntő faktor az volt, hogy bármi áron, akár a nép akarata ellenére is.

A forradalmi eseményeknek másik főszereplője Kádár János volt.
Ha Kádárt nem is lehetett teljes mértékben azonosítani Rákosi szerepével és személyiségével, de annyi bizonyos -és ezt most mutatta ki egyik történészünk levéltári kutatások alapján-, hogy Kádár tisztelte Rákosit, olyannyira (csak a megerősítés kedvéért), hogy bebörtönzésének lehetett felelőssége Rákosinak, de őt ezért soha nem hibáztatta, hanem szinte ámulatba ejtő gyermeki hűséggel állt mellette.

Magyarország elbukta forradalmát (ha a sikeren az egyértelmű győzelmet értjük), de bukásának, sikertelenségének oka mélyebbre gyökerezik annál, mintsem a fegyverek erejében látva, vagy ebből kiindulva vonnánk meg a tanulságokat.

Magyarország évszázadokon keresztül bizonyítottan egyetlen tényezőnek köszönhette, köszönheti létét, még abban a vérszomjas időkben is, amikor úgy látszott, nemzetünk végleg elbukott. Hogy csak két dolgot említsek, az egyik volt a tatárjárás idején, a másik a mohácsi csatavesztéskor.

A magyarok egyetlen győzelmi záloga egy különleges adományban összpontosult és ez a Szentkorona.

Mondhatjuk-e hogy 1956, dicsfényének elvitatása nélkül, melyre büszke lehet minden magyar (és büszke is), győzelmének egyetlen feltételét birtokolva lehetett volna nyertes, ez pedig a Szentkorona ténye, hatása és "működése".

Így volt ez mindig és előre bocsáthatjuk, így van ez ma is. Egyetlen záloga a mi sikerünknek, ha ismét működésbe lép a Szentkorona tana.

A Szentkorona ugyanis -mely isteni adomány- eszméje, teste és személyisége, küldetésének tartalma és iránya az egyetlen győzelmi esély a magyarság sorsának további alakulásában.

Mivel a Szentkorona hazánknak, a magyarságnak küldött ereklye, ezért testében van, vagyis megtestesíti a Teremtő Isteni Rendet.

Nem tárgy tehát vagy múzeumi emlék, hanem uralkodó eszme és földöntúli erő is egyben.

Ennek a Rendnek egyik alkotóeleme az Igazság. A másik alkotóeleme a Kegyelem és a harmadik a Törvény.

Az Igazság eligazít.

1956 igazságát elárulták azok, akik behívták az oroszokat letörni a magyar forradalmat.

A magyar forradalom 1956-ban ha meg is hirdette a szellem, a nemes és győzedelmes erő összefogását, egybegyűjtötte az addig eltitkolt tudáshiányt és mentes volt a szellemet leromboló gőgös magatartástól, ha erőssé is tette a lélek gyűlöletmentes harcát és mentes is volt minden önzéstől, leginkább a test romlását okozó anyagiasságtól és buta önző birtokvágytól, nem tudott eljutni ahhoz a ponthoz, hogy a Szentkorona sugallatát, mint mondtam a Teremtő Isteni Rendet segítségül hívja, a legnemesebb magyar történelmi hagyományokra alapozva újra életre keltse a Szentkorona Tanát, mégis az áldozatok, hősök, a harcban elhunytak lelkét felemelve megmutatta egy népnek egy kis országnak a szabadságvágyát.

Ez a mi dicső történelmi örökségünk és remélhetőleg tanulság is arra vonatkozóan, szellemi megújulás nélkül soha nem győzhetünk.

Gondolkodjunk el ezen és akkor méltóképpen emlékezünk 1956 hőseire is, történelmi jelentőségére is.