Szorongás

Egész napom kisebb-nagyobb szorongással telt.
Vártam, majd vége lesz, majd vidámabb percek következnek, pozitív hangulatváltozás, ahogyan ma divatosan mondják: flow.

Vagyis áramlás -mint neves Amerikában élő lélektan professzor írja a könyvében.

Évekkel ezelőtt ezen a napon október 6-án, kicsit előbb érkezve másoknál a hivatalba, elővettem egy széket, azt a váró egyik felére tettem és ráhelyeztem egy kemény papíron lévő tablót.

Az Aradon kivégzettek arcképe, neve volt rajta.
Aztán kerítettem egy gyertyát, meggyújtottam és a szék elé tettem. Világosságként. Az örök világosság szimbólumaként.

Még régebben, amikor volt alkalmam szülőkkel találkozni előadás keretében is, közeledve október hatodikához befejezésként felolvastam Damjanich János levelét, amit kivégzése előtti éjszakán írt feleségéhez.

Máskor gyerekeknek olvastam az elítéltek és Aradon kivégzettek naplójából, az utolsó még életben töltött órákon leírt elmondott gondolataikból.

Egyik alkalommal Aradra mentünk ezen a napon, elhívtam magammal az egyik szomszéd település polgármesterét és a képviselő testület tagjait is a mieink mellé.

Mindig történt valami velem október 6-a környékén, hogy a szomorúságnak ezt a nyugtalanító érzését, amelyet a kivégzett hős tábornokok érdemtelen halála okozott valahogy levezessem.

Nem voltak az én elődeim iskolázott emberek, miként a gyermekkori barátaim is ugyanezt mondhatták.

Volt viszont az életnek néhány pontja, sarokköve, szilárd fogódzója, eszmei mondanivalója, állapota, fénye, dicsősége, vagy dicsőségben olvadt tragédiája amely nem engedett engem elesni akkor sem ha megbotlottam a történelem járt, járatlan, rögös útján.
És ezt mind az elődeimtől tanultam.
Nem voltak iskolázottak, csak bölcsek.
Nem roskadozott a könyvespolc a könyvek súly alatt, de volt imádságos lelkület.

Volt, ami összekötötte Aradot Jeruzsálemmel. Az aradi síkot a Golgotával.

Ezt az útat járatták be velem az én elődeim és láttatták az életük során e járt útnak a hasznát. A szilárdságát. A biztonságát.

Értettem a szót akár a helytartó mondta , dallamos latinsággal: Ibi ad crucem, azaz keresztre mész!, akár a másik helytartó németül: bitóra mész.

Bennem ez a két felszólítás egybeolvadt nagypéntekkel és október hatodikával.

Ha nincs nagypéntek, akkor megváltás sincs.
Ha nincs Arad, akkor nemzeti gyásznap sincs.

Nagypéntek után, Husvét vasárnap hozta a feltámadást. Elhozta a megváltást. Ez ügyben biztos vagyok és nyugodt.

Október hatodika után mikor következik be a magyarok történelmi megváltása, kárpótlása, igazsága.
Ezt nem tudom.

Talán ezért szorongok?