Ne siránkozz

Még mindig előttem van -oly nagy volt a hatása rám- Dr Mogyorós István, aki hetedik osztályban volt az osztályfőnököm, magyar nyelvet és irodalmat tanító tanárom.

József Attila volt a téma, Favágó című verse.

"Ejh, döntsd a tőkét ne siránkozz"" emelte fel a hangját és olyan furcsán ejtette ki a hosszú "sz" betűt amikor a "szisszenj" szóhoz jutott, hogy azóta sem tudom elfelejteni ha valakinek a kezében favágáshoz szükséges fejszét látok.

Most a nyáron pedig éppen láttam!

Állt a fiatalember a rönk tetején, magasra nőtt alakját nem csak a farönk nyújtotta meg hanem a kezében tartott, kétkézzel fogott fejsze is, amit az ég felé emelve, sújtásra készen, erősen markolt, fogva tartva minden dinamikát, mozgási erőt, izomösszehúzódást, mely pillanatokon belül az emelvénynek látszó farönkre zúdul. Pontosan oda, ahol vastag ceruzájával előzőleg a ferde vonalat berajzolta.
Megvillant a napsugár is a fejsze fokán.
Dányi szabadságszobor a síkságon -gondoltam magamban és belém hasított a szabadság szó is, meg ennek ellenkezője, a rabság is.

Mert végül igaz, hogy szabadok vagyunk, de saját börtönünk lakója is egyben.

Nem olyan egyszerű az, mint ahogyan a földi halandó azt gondolná. Mármint a favágás. Főleg akkor, ha az egyben sport is.

Ne szaladjunk előre, menjünk szépen sorba, de szemünk elől ne tévesszük sem a szabadságot, sem a rabságot, ami az ember idejét és helyét kitölti ebben az életben.

Mindennek van oka. Sőt, nyomós oka minden döntésnek, minden elhatározásnak, kijelölt célnak, -mint mondanánk, motivációnak- mindaddig míg nem cselekszünk.

Még a favágásnak is. Vagy ennek van igazán?

Megcsörren a telefonom, kedves hang, kissé félszegen, de nagyon udvariasan és visszafogottan szólal meg a hívó: "most tessék jönni, kezdődik az edzés".

Régen vártam már erre a percre. Nem is csupán azért, mert élőben szeretnék látni egy embert aki sportágként űzve a favágást erre invitál hanem mindennek a múltjáért is, a letűnt idők eddig homályba tűnt eseményeinek a napvilágra kerülése miatt is, egy rejtett élet kitárulkozása miatt is.

Mindannyian szerepet játszunk.
A saját szerepünket.
Aztán elnevezzük ezt életnek.

Minden szerepjáték színészi teljesítmény is. Színpadi jelenet a láthatatlan de valós színpadon.
Másoknak játszunk de ez a játék annyira belénk ivódott hogy azt gondoljuk már magunk is, -becsapva természetesen saját magunkat- hogy ilyenek vagyunk.

Van persze kivétel is.

Kivétel a favágó! A szóban forgó fiatalember, aki nem szerepet játszik mint mi, hanem éli tisztán az életet. Úgy éli ahogyan azt a belső irányító rendszere követeli. Vagyis tisztán és makulátlanul.

Másodszor fogok vele most találkozni. Bár itt él ő is a falunkban és én hiába mondhatom (vagy inkább mondhattam) el magamról, hogy szinte mindenkit ismerek a községünkben, nem csak személyesen de még a rokoni kapcsolatok nagyobb részét is, őt, a favágót nem ismertem.

Rendezett környezetbe érkezem. Vállalkozási terület, de patyolat-tiszta minden. Gépek a helyükön, virágok, fák, bokrok, növények, és az épület is, elmondja: mintagazdaság ez.

A kert hátsó felében, a bokrok mögött van a "küzdőtér". Az edzőpálya.

Leülök egy fagurigára, kiderült, hogy éppen rossz helyre. "Tessék onnan elmenni, mondja a favágó, arra fognak repülni a forgácsok.".

De van a favágásnak rítusa, algoritmusa, azért előjátéka is. Preludiuma, mint a zeneműveknek. (Ez is zene valójában, az élet zenéje, nem csak a puffanó ütések hangja a fán, hanem az egész koreográfia, a szereplők méltósága, ünnepi arca, öltözéke és mindezek felett hite. Mint a művészetben. Hiszen ez is az. Művészet.

Először is az öltözet.

Erős bakancsot húz a favágó , de előtte munkásruhát vesz. Olyan kezes-lábas ruha amiben lehet mozogni, szellős is és kényelmes is.
A lábszárvédőt gondosan a helyére igazítja, erősen meghúzza a szíjakat, megcsörren közben a védő lánc is.

A rönk a földön sorsára várva pihen. (Mint disznóvágás idején a leölt állat, nyugodtan, várva a böllért és a kisteknővel felsorakozó asszonyokat). Nem lehet több talán fél méternél az anyag, a művelet tárgya, (ennyire saccolom) mert, hogy milyen hosszú, milyen vastag legyen azt szigorú előírásokban fektetik le. Még a fa vastagságát is, nem beszélve magáról a fáról, mint anyagról, mert ez jelen esetben is nemes nyár.

A favágó minden mozdulata a versenykiírás szabályait követi. Gyors, kimért mozdulatok tele feszültséggel, körültekintéssel, óvatosságnak is beillő gondoskodással és előrelátással.

Vastag ceruzájával bejelöli a fejszecsapások helyét úgy, hogy az egy ék alakot vegyen fel. Egymás felé tartó (konvergáló) irányok, amelyek végül egy utolsó csapásként könnyen átvághatók lesznek, így keletkezik egy rönkből két kisebb.

A fejszéért a raktárként is használt kocsihoz megy a sportoló, a mi hősünk. főszereplőnk, az edzés és a munka, főhőse. Nem siet. Nem kapkod. Kimért lépései komolyak és nehezek.

A fejszét kiveszi védő tokjából. Most látom először a komoly és koncentrált fiatalember arcán azt a szelíd jóságot egy átsuhanó "halk" mosoly képében, amit az ember akkor mutat -önkéntelenül- ha számára kedves tárgyhoz, személyhez jut. Vagy gyermek egy játékhoz, szenvedélyes ember a szenvedélyéhez.

A fejsze drága anyagból készül, erős acél, finom de kitartó éllel. Nem csorbult, nem íves, (csak amennyire kell), nem sorozatgyártásban előállított vásári áru. Nem bóvli, egyedi, testre szabott mint egy csónak, egy gerely, egy paripa az ügetőn. A versenyzés szíve-lelke a fejsze. (már az emberen kívül). Miként forgatják, milyen szögben döntik, milyen a csapások száma és ereje, ez már emberi tényező. A fejsze nem hagyhatja cserben a gazdáját, miként a gazda is jó ura, jó társa, barátja a fejszének.

Aki odasújt körül a sorshoz! Az úri pusztaság rikoltoz és a széles fejsze mosolyog, - József Attila után szabadon.

Mint király a trónra, úgy lép föl a favágó a rönk tetejére.
Lábát terpeszben két oldalt megveti, a test középvonala a vágási felület közepére esik.

És kezdődik a tánc!

Zuhognak a fejszecsapások a rönkre. Egy, még egy, aztán a következő, ki tudja hányadik. Majd ugyanez a másik oldalra, de a testhelyzet nem változik. A láb nem csúszik meg, a törzs csak kissé hajlik.

Gyors mozdulattal egy "hátra arc", de pontosan ugyanaz a testtartás ami előtte volt. Nem igazgatja a lábát, mert miként Magyarország, tehát egy magyar ország) az igaz ember erős lábakon áll!

Aztán egy utolsó csapás és egy nagy, mély lélegzet az eddigi ritka, szakadozott helyett.

Ketté vált ami eddig együtt volt. Megadóan, békésen, sorsszerűen.

Lelép a fiú a fél-fél rönkről és visszatekint a tett színhelyére. (Miként Dávid Góliátot, vagy Mátyás király Holubart, Szent György a kígyót, úgy győzedelmeskedik, lesz úrrá a rosszon és tisztelettudóan, a mestervadász alázatával szemléli a nemes ellenfelet egy pillanatig a favágó).

Aztán mosolyogva rám tekint. De csak félszegen, szégyenlősen mint amiben az van írva: ennyit tudok!

Mennyi idő telt el az első fejszecsapástól idáig? Egy pillanat a számomra, mert miként egy izgalmas regénybe úgy éltem bele magam kivételezettként vállalt sorsomba, szerencsémbe.

Önkénytelenül is tapsolok, mint a színházban egy jó dráma finise után. Vastapsot szeretnék, megölelni ezt a hőst, a favágás mesterét, a derék sportembert.

A rab madár kirepült fogságából, az élet kék egekben fürdik.

A faforgácsok majd jó meleget nyújtanak télen a kályhában.

A sporttársak pedig legyenek tisztában azzal, (kik mind-mind jó barátságban vannak a mi favágónkkal), hogy a dányi favágó, mindazt az ajándékot kamatoztatja amit az élettől, a sorstól kapott és amit az Isten teremtette emberségével, a szüleinek, családjának, de az egész községnek is átad, az a mi közös kincsünk is és közös értékünk.

Kóka felé félúton robognak az autók. Hallom a kipufogók zaját és egyre csillapodik szívem verése, a pulzus bennem, mert újra bizonyítva látom az Isten nagy igazságát és kegyelmét, hiszen mindannyian az ő gyermekei vagyunk.

Legyen ez őt a favágót, a sportembert méltató írás a megbecsülésünk jele és ajándéka.