Emlékek, melyekben élünk

Néhány évvel ezelőtt csoportunkkal (csapatunkkal) állunk némán Tar község központjában, a Mátra lábánál.
Tanácstalanok vagyunk kissé, merre is lehet a ház, ahol éjszakára majd megszállunk, aztán indulás Mátraverebély felé, hogy a falu szélén lévő cigánytelepen is átjutva majd Szentkút Mária kegyhely felé vegyük az irányt.

Az utat ismerjük, nem először járunk már itt gyalogosan, pontosan tudnánk talán lépésre is pontosan mi van még hátra.

Egy kis sereg érkezik jobb felől az egyik utcából.
Az élen egy termetesnek tűnő férfi halad, nyomában szedett-vedett rongyos csapat.
Persze ez csak távolról tűnik így.
Az élen járó ember hosszú botot tart a kezében, olyan embermagasságot is felülmúló száraz ágat, jól kimunkálva, sima egyes része, másik része mintás. Faragott tudniillik.

Jákob mehetett így Ur városából, Mezopotámiából az Ígéret Földje felé annak idején, felszólításra, -jut eszembe a hasonlat- pusztai népek szokása, vándorok képe a délutáni naplementében.

Közelebb érve ismerősnek vélem "Jákobot", kit el is neveztem magamban egy ilyen népvezérnek, apostolnak, küldöttnek, nemzetségvezérnek sőt alapítónak.

Tisztán látom a mosolyát, megpillantott ő is minket és valószínűleg megismert a távolból, vagy csak egyszerűen leendő útitársnak gondolt, egy csapat vezetőjének, aki ugyanoda vezeti embereit ahová ő igyekszik.

Aztán megöleljük egymást "Jákobbal", régi ismerősök találkozása történt a poros tari főútcán:
Laudetur Jézusz Krisztusz köszönök rá és ő visszaválaszol a csalhatatlanul ismerős hangon. In aeternum.

Ez volt egy nagyon boldog találkozásunk Dúl Géza atyával, aki a mai napon, Máté evangélista ünnepnapján tartotta aranymiséjét, -hol máshol, mint a Kókai Szent Máté templomban, a "Kókai Búcsú" idején.

Ragyog ez az ünnep -kezdi homíliáját Géza atya, ragyog, mint a nap, mint ragyogott a fény is azon az emlékezetes Caravaggió képen ahol a világhírű festő megfestette a jelenetet, Máté (Lévi) otthagyja a pénzváltó asztalt és Jézus követésére indul, az Úr egyik apostola lett. István atya, Máriabesnyő egykori plébánosa szokta volt mondani, hogy egy zarándokút akkor tölti be rendeltetését, ha más szívvel vagyunk attól kezdődően. Más szívvel, azaz tiszt, hű és elkötelezett szívvel a templomunk iránt, egyházunk iránt, felebarátaink iránt.

Géza atya is ránk hagyott egy szót, melyben megfürdik az ember lelke, más lesz mint addig volt. Frissebb, élénkebb, elkötelezettebb, kitartóbb és hűségesebb.

Ez a szó, Máté pillanatnyi döntésének idejére vonatkozik."Kövess engem", mondja az Úr a vámos Máténak. És a pénz embere, ez a csupa ideg-anyag-pénz eddigi megszállott, azonnal Jézus követésére indul, otthagyva a halomba rakott bankókat, a csendülő tallérokat, a gazdagság csalhatatlan jeleit.

Amikor az ember nem hezitál, nem mérlegel, nem méricskéli életének és sorsának alakulását, miként lesz majd ezután, hanem elszántan követ egy embert, egy eszmét, egy hitet, egy országot, egy világot, sőt a világon is túli életet, akkor az idő végességét és a történelem fogságát egy időkön, tereken, kozmoszon túli dimenziót választva örök életének jövőjét alapozza meg. Mint Máté is tette.

Ez a szó a "MOST".

Máté MOST döntött és nem másodpercekkel később. Mert akkor már nem csak később van, de késői döntés is lehet. Ha elszalasztod a pillanatot, a üzenetet, az érintést, a megérintettséget, a MOST varázsát.

Géza atya prédikációja azért is volt szívhez szóló -túl a félévszázados lelkipásztori bölcsességen- mert tovább engedte gondolni nekünk a történetet.

A mi történetünket. A mi életünknek a történetét, a "most"-jaink és a "majd"-jaink hezitáló küzdelmét, a "költség - haszon" - közgazdasági elméletet. Hogy mikor leszünk győztesek a gazdasági harcban, mikor követjük a piac törvényét, mikor lépünk rá az inflációra, mikor a deflációra, mikor ér el bennünket a csőd és ég el minden bennünk is, rajtunk kívül is ami túl van a "MOST" igéretén, mert a "MOST"-on túli világ egy csalfa élet ferdén festett valóságába csal be bennünket.

Végigmegyek Kóka Fő utcáján. Rendezett környezet fogad és egy ember arca tűnik fel, aztán még egy, majd másik is.
Ismerőseim vannak Kókán.
És rokonaim is a letűnt időkből.
Nagymamám testvére, "Matyis Juló" itt talált magának férjet, Bolygó sógor személyében. Aztán az üknagymamám neve Zollai Julianna volt, alig kell visszamennem a történelemben és az ereimben kókai vér csordogál.
Itt van szőlőm a Felső hegyen é sok barátom akik közül számosan meghaltak.

A búcsú, mint történet egy falu életében sok-sok emléket hordoz, számos mítoszt szül.
Mítoszok nélkül nincs egy népnek sem történelmi jövője és elenyészik múltja. Vigyázzunk mítoszainkra, meséinkre, nagyapánk meséjére és nagymamánk történetére.

Hordom magamban én is rejtve vagy nyilvánosan ezeket a történeteket. Egy nép múltját és jövőjét hallom ki Kóka község hallgatag Fő utcájának csendjében, bizakodva, kételkedve, szeretettel áthatva.

Neked pedig kedves Géza atya csak megismételve tudom kívánni azt amit Zsolt közös plébánosunk mondott (idézetként), legyen majd az aranymisén túl a vas-mise tiszta és acélos (rozsdamentesen), mondd el tapasztalatodat és bölcs gondolataidat a kókai híveknek majd akkor, és a jelenlévők sok-sok "MOST" áldott időről tudjanak számot adni.