Gondolat-foszlányok egy tanítónő halálának emlékére

A dányi tanulókat, pedagógusokat ismét gyász érte. Nagy István és Alekosz Iliász tanárok közelmúltban bekövetkező halálát feldolgozni még alig tudta a falu, ismét gyászlobogó leng az iskola homlokzatán.

Nem csak az épület gyászol, hanem a tanulók serege is, a szeretett pedagógus kollégák csapata is, szinte fiatalon meghalt pedagógusok halálhírén.

Huszár Károlyné sz. Monostori Erzsébet, bár tudtuk, hogy betegséggel küzd, de halála mégis váratlanul ért mindenkit.

A halált nem lehet várni tudjuk, csak számítani rá, bármely percében az életünknek, mert éppen olyan természetes pillanat mint maga az élet.

Én magam emlékszem még szinte születésének idejére is, a hatvanöt év előtti időkre és végig kísértem életét iskoláskorától a tanítóvá válásig. Sőt ezt követően is.

Szülei kétkezi munkások voltak. Édesapja elődei a falunkba költöztek és elmondható róluk, hogy ízig-vérig dányiak lettek. Erzsébetnél ez nem lehetett vitás éppenúgy mint testvérénél Lászlónál sem.

A szülők -iparos családból származóan- polgári körülmények és elvárások szerint nevelték gyermekeiket.
László orvos lett, Erzsébet tanító.

Pályaválasztása idején az apai elvárásoknak megfelelően gazdasági területre indult, Vácott közgazdasági szakközépiskolában végzett.

Habitusa viszont humán területre tette inkább alkalmassá, és amikor az érettségi utáni felsőoktatást választott, kérdés sem merült fel, hogy pedagógus pályára kell indulnia élete útjának mert erre a hivatásra a legalkalmasabb.

Hogy milyennek láttam én őt?

Higgadt és szeretetre irányuló természete kölcsönösen kelt életre a kisdiákokkal való kapcsolatában, mert szerette a gyermeket, türelmes, megértő szeretettel és a kis tanítványai is szinte rajongtak tanítójukért.

Megbízható ember volt, családi neveléséből adódóan Isten hívő, tetteiben megértő és tudatos, és ez mind a tanítói munkájára jellemző volt, mind az emberi és kartársi kapcsolataiban.

Nem volt harsány de szókimondó, nem volt vezér egyéniség de határozott, minden kapcsolatában türelmes és megértő.

Így nevelte gyermekeiket is, igényes és humánus polgárrá válni, sokoldalúságra, a művészet szeretetére, a közösségi szellemiségre és a szociális segítésre, türelemre, az alkalmazkodóképességre és jó modorra. Mondanom sem kell, hogy mindez olyan polgári erény, mely erkölcsiségében örök, miként a hite is az volt az Örökkévalóban.

Életének és munkájának példája a család- és szülő szeretete, melyet sokszor nehéz teherként vállalva, nála inkább az irgalmasság öröme volt mint a szenvedésé.

Példás életű egyénisége a tarka színek harsány tolakodását elutasította, ellenben viselte a jó értelemben vett vidékiség erkölcsi rangját melyet mind az iskolai munkájában mind a szülő ház szeretetében oly példásan élt meg és éltetett, hogy benne láthattuk a tanítói rang minden szolgáló szépségét.

Legyen áldott a munkája és az emléke.