Nem a meleg okozza

Gazdagon, nem hét, de hetvenhét ágban ontja melegét a nap még most is, vagy most talán méginkább.

Magdolnák, Annák, Márták és Juditok forrón ölelik át a "Dányi Búcsú" szeretett emlékű ünnepét. Igaz, Jakab ma is az ami tegnap volt, vagy inkább az aki régen volt, a dányiak szent apostola, mint éneklik is még ma a templomban a hívek "községünk védszentje" - dinnyehordás kezdete, ami már látványban is hatvan éve még, a pesti Haller piac különleges színfoltja volt.
Amikor még volt "haller".

Nem csak ez tűnt el, mármint a piac, eltűnt a dinnyehordás is, ami a szótárunkban, a dányi etimológiában egyenlő volt a piacozással.

Messze földön híres búcsúi ünnepünk nem, hogy csak letűnőben van, de el is felejtődik rövidesen, az emléke sem marad meg, legfeljebb úgy mint Atlantisnak, a mélybe süllyedt kontinensnyi földrésznek. Csak kivételezettek emlékeznek rá.

Szegényebbek lettünk, szellemi értelemben minden bizonnyal amit nm helyettesíthet még az igyekezet sem: megtartani régi emlékeinket tárgyban, sárban, ravasz technikával konzerváló időtállóságban. Mert így már nem az ami régen volt. Vagyis kevesen fogják tudni, milyen idők jártak akkor, amikor az istállók jótékony hatású ammóniafelhőjéből nyerte a gazdasszony a ház falát tapasztani való cementáló anyagot.

Az ember viszont változatlan.
Hordozza ma is keserveit, kínjait, szerzett és "vett" bajait, betegségeit. Úgy mint régen, vagy még annál is jobban.

A Tavasz utcai orvosi rendelő némán tűri a rohamot. Ha tudna csodálkozni, bizonyára elkerekedne a szeme az ámulattól, nyáron tüsszögni, mint kórokozókat termelő hideg őszök idejében volt.

Legalább tízen vannak a rendelő várakozójában.

Ha valahol csend az úr, az orvosra várva, vagyis a rendelőbe lépve ez hatványozottan igaz.

Tarka a kép. Fiatal, idősebb egyaránt gyógyításra vár. Türelmesen -mondanám, ha ez igaz lenne.
Nem is a két pici gyerek hancúrozására gondolok, mert két-három éves korban a gyermek sehol sem tud nyugton maradni, főleg ha nem betegek, mint esetünkben hanem édesanyjukkal vannak, aki várandós lévén, nyilván vizsgálatra vár.

Nincs vártabb esemény, mint az orvosi szoba ajtajának feltárása, hogy lépjen ki az előttünk érkező, helyet adva a következőnek.

De ki a következő?
Nyilván az, aki előbb érkezik. Ez a bölcsességnek is beillő igazság máshol talán bizonyításra sem váró egzakt állapot, de ebből az orvosi rendelő is kivétel.

Itt ugyanis -egyeseknek-, még ha frissen is érkezik a "következő belépő" kiérdemelt alapjoga csak őt illeti.

Közelebb lép az ajtóhoz a jó ötvenes kinézetű hölgy, aki jogát gyakorolva a sorra kerülő beteg, de mellé lép a frissen (majdnem legutóljára) érkező fiatalember is.

Én következem -mondja a hölgy, érezve a veszélyt, hogy elsőérkező joga sárba tipródik.
Nem!! Én jövök, mondja a negyven éveinek elején járó rövidnadrágos nevezzük úrnak, (de csak megszokásból), éppen úgy mint a közúton, BMW-jével szokta volt cselekedni.

A nő nem hagyta magát "megelőzni", így a ficsúr hátrább ugyan nem lépve, elővette telefonját és bámulta a képernyőn teniszező két olimpikont.

Nyílik az ajtó és egy idősebb hölgy lép be rajta, hátán fején, nyakán vizesborogatással. Lehuppan a legközelebbi szabad ülőhelyre és réveteg pillantással nézi a levegő egy híg pontját, bámul a semmibe.

Megmozdul a várakozók tömege, érzik segíteni kellene az asszonyon.

Nővérke suhan át a termen, rápillant a legutolsó érkező betegre, majd egy pillanatra megáll, kezét az asszony vállára teszi, szemét nézi.

Az előbbi betegünk gyorsan végzett. A nyíló ajtóhoz pattan a a dányi utcák és terek ifjú fittipaldija, aki az úttestet Monzai versenypélyának nézi és sutty, besurran a rendelőbe.

Halk morgás a várakozó betegek között.

Drámai helyzet következik, amely mégiscsak jól végződik.

A már-már eszméletét vesztő nő elé lép a doktornő és kérdezi tőle: maga lett rosszul otthon? Jöjjön be azonnal!

Ez happy end, mondhatnánk, ha a helyzet nem lenne tragikus.

Mert itt nem csak egy vétkes ember van, a száguldozó autós, az utak réme, az újgazdagok féltett prototípusa, hanem talán a váró terem minden betege.

Senkinek eszébe nem jutott, hogy a várandós idejének utolsó heteibe járó anyukát előre engedje, aki még csak pihenni sem tudott mint a többi betegtárs, mert minduntalan két kicsi gyermekét kellett neki kordába tartani.

Nem őt illette volna meg az elsőbbségi jog a rendelő küszöbét átlépni?

Ilyenek vagyunk, ilyenek lettünk!

Hogy van-e összefüggés a dányi búcsú eltűnése és az orvosi rendelőben tapasztaltak között, azt direkt módon nem mondom ki.

Azt viszont igen, hogy olyan társadalmi átalakulásnak vagyunk a szemtanúi sőt részesei mely nem ötszáz éves időintervallumban mérhető ugyan, de a mindennapjainknak nem dícséretes velejárója lett, aminek oka régen viruló gyökereink pusztulása.

Talán a dányi búcsúig és a Haller piac letűnő magányáig kellene visszamenni, talán még régebbi időkre, ahol a világ eddigi lényeges értékei is semmibe vesztek.

Új piac kell, új magvetés, új szemlélet, de nem a korábbi értékeket megszűntető alapokon.

Lesz-e erre erőnk? Vagy inkább mondjam úgy, hogy erre lesz-e erőnk.