Akkor mi lett volna?

Ismerős úgy-e a kérdés?
Hányszor mondtuk már magunkban, magunknak ha nehéz eset előtt állunk, hogy "mi lett volna, ha.."

Nos mi lett volna? Nem tudjuk, csak azt gondoljuk, hogy minden más lett volna ami ma van.

Szóval, úgy gondoljuk, hogy az élet alakulása a "mi lett volna" helyzetekben dől el! Hogy gyárban dolgozunk vagy irodában, a föld mélyén vagy computerek előtt, világot igazgatunk vagy csak a saját családunk sorsát, könyveket írunk vagy aratógépre szállunk, mind, mind a "mi lett volna" kezdetű életmesék izgalma pontjain dőlt el.

A kérdés pedig nem is költői, hanem valóságos:

Jobb lett volna ma az életünk, sorsunk vagy még rosszabb, ha másképpen alakul, mint ahogyan lett!

Ezért a "mi lett volna ha.." típusú kérdéseken sokáig nem szabad maradni, mert ami nem valóság, az fikció. Fikciókat pedig csak a "fikciós irodalom" dolgoz ki, képregényekben vagy szövegben, sárkányokkal, boszorkányokkal, szörnyetegekkel vagy csak egyszerűen űrlényekkel, csillagközi fantáziák szülötteivel.

MÉgis -azt mondom- fontos dolog a "mi lett volna ha.." életbentartása mert ez egy olyan kérdés, saját képünkre alakítva, saját magunknak feltéve amely éppen meseszerűen hihetetlen élményekkel gazdagíthat minket a mában, mert reményt ad arra, hogy minden mesésen szép is lehetett volna.

Lehetett volna természetesen más is, elesetten nyomorgó, lehetett volna a kitaszítottság előszobája is, de lehetett volna minden bennünk rejtve maradó tehetségnek is az alkotóműhelye.

A "lehetett volna" a felnőttek olyan titkos ábrándokat szinte érezhetően megvalósító élménye is, amelyek a valóságos álmok tündéreket felsorakoztató szépségében jelenik meg.

A gyermekkor világra nyitottság érésre kész állapotában a fantázia nem csak jellemző életkori sajátosság, de az egészséges felnőttkor elengedhetetlen feltétele is. Ismeri ezt minden pedagógus, minden szülő (aki szülő mivoltában hivatásszerűen is pedagógus).

El-elgondolkodom én is az ezredforduló körüli éveken.
Azokon, amikor még nem voltunk tagjai az Uniónak, de minden eszközzel készültünk rá.

Egy ilyen helyzet volt az a program, amelyet Orpheusz néven hirdetett meg a az Európai Unió azok számára akik majd rövidesen tagok lesznek.
Ennek a lényege (és célja) az volt, hogy tapasztaljuk meg, milyen is az amikor valaki tagja lesz ennek a nagy közösségnek.

Az Orpheusz településfejlesztési program volt.

Mi is részt vettünk ebben, (vagyis a dányi önkormányzat).

Röviden a lényegét leírom, hogy a végén valami végkövetkeztetést is megfogalmazzak, bár lehet, hogy nem lesz több mint a megismételt "mit lett volna ha..) nyitott mondat a matematikai logika nyelvén mondva egy implikáció.

Íme a program elemei:

A Rákóczi és a Kossuth utca találkozásától a futballpályáig tartott az -így mondtuk- akcióterület ahol a fejlesztés megvalósult volna.

Ez magában foglalta -délről északra haladva- a Kálváriát elsőként ahol a Stáció képei jelentek volna meg tűzzománcba kifejezve. A keresztre feszítés, mint utolsó előtti állomás már adott mint tudjuk, de sírbahelyezés ezt követte volna. Ez Krisztus szenvedésútja, a Via crucis.

A következő a művelődési ház és könyvtár új épülete lett volna. KIcsit más mint a mostani, de csak az arányokban és a területben.

Aztán a buszforduló, mely áthelyezést nyert volna a futballpályához, az így kialakult térben lett volna egy dányi motívum, a nyúl, mint a község címerének címerállata, szintén szoborban megformálva.

A most is látható épületkomplexum egyik középső területe önkormányzati tulajdonban lévén átépíttetett volna. Egy internetes kávéház alakult volna ki. Ez -reményeink szerint- olyan irodalmi összejövetelnek is helyet adó létesítmény lett volna, ahol neves emberekkel, írókkal, történészekkel, társadalomkutatókkal, vallástörténészekkel lett volna alkalmunk találkozni.

Ezzel párhuzamosan elkészült a hátrányos helyzetű (nyilván cigány) gyermekeket, fiatal cigány felnőtteket segítő program, neves pedagógusok, egyetemi tanárok munkája volt ez. (Vezetője: Szilágyi Klára professzor emerita napjainkban).

A tetőszerkezet padlástere nagyobbik része egy székely emberek számára épült több lakásos otthon lett volna, a testvértelepülésünk, Csomafalva ezzel páthuzamosan a "Lokon" vagyis Csomafalva erdejében épített volna egy pihenőházat a dányiaknak. (Kovács Bandi barátunk ennek nagy szorgalmazója volt).

Az iskola melletti és utáni patakmeder két partján sétálóút tanösvény valósult volna meg.

E pályázat előkészületében szinte az összes dányi intézmény részt vett. A pályázatíró egy kandidátusi tudományos fokozattal rendelkező, a diplomáciában is jártas személy volt.

És most következik a feketeleves.

A pályázatíró, aki magyar és angol nyelven is megfogalmazta az előírásoknak megfelelő űrlapokra a választ, nem tudta csatolni géphiba miatt a tartalomjegyzéket, -legalábbis ezt mondta- így, mivel hiánypótlást nem lehetett foganatosítani, elbukott az összes munkánk és ezzel együtt a pályázat is.

Ezekben a meleg napokban gyakran gondolok erre. Csalódottan, fájdalommal.

Talán ha sikerült volna a pályázatban leírt szociális programot megvalósítani, akkor csendesebb lenne a falunk is manapság, mert olyan folyamat indult volna el, amire, éppen az Uniós pályázatok kapcsán is építhettünk volna.

Egy komplex falufejlesztési program, mint amire az Orpheusz irányult, talán más szemléletet alakított volna ki bennünk, nevezetesen azt a szemléletet, hogy a települést is komplex egészébe lássuk! Hogy sikeresebbek legyünk a kiválasztandó projektekben is. Hogy a falu fejlesztésének (tárgyi, infrastruktúra stb) is egy összetetteb formáját ismerjük fel, ahol a tárgyak mellett nagyon fontos az emberi tényezők alakulása is.

Én ebben hiszek!

Hogy az Orpheusz program nem valósulhatott meg és nem lehetett vezérelve a dányi fejlődésnek, túl mindezen egy rossz folyamat időbeni kezdete is volt.

Pedig Orpheusz az ókori mitológiában egy olyan, aki énekével és zenéjével meghódította még az erdő lakóit is, fákat, vadállatokat egyaránt.

Ez, a program névadója mesehős nyilván, és ennek nyomán, nem a mesékben, hanem értékeinkben hűen hinni, mi lenne, tegyük fel a kérdést ha a mesehősök életre kelnének Orpheusz példáján, de nem az ő képében.
Minden szellemi alkotás értelmi cselekvés, kiindulópontja az értelmes cselekvésnek. Még a mese is az. Mert ki dönti el, hogy ami másoknak mesének tűnik, az a mi valóságos életünk. Ki dönti el? Hát ki más mint mi, saját magunk.

Érdemes hát tovább gondolni a témát, de most már így tegyük fel magunknak a kérdést: "mi lesz velünk, ha..."?

Nos, mi lesz?