Mobilitás

Itt a nyár! Főszezon!

Utaznak a magyarok (is) országon belül és országhatárokon kívül. Nyugatra és ..hát inkább nyugatra.

A szomszédos országokba is elmennek. Keletre.

Ünnepelni, jó levegőhöz jutni, hegyeket nézni, (jobb esetben mászni).

Én is mentem, én is találkoztam emberekkel, igaz hegyeket nem másztam, nem kóboroltam az erdőben, nem találkoztam medvével sem. Még medvebocsot is csak autóból láttam. Nehezen mászott fel a "marton" a Görgényi havasokban. (Majd segítek!! -de meggondoltam magam.)

Talán három évtizednél is többet ölel át az én első és (eddigi) utolsó utam, mely Erdélybe vezetett. Három és fél évtized hosszú idő ebben a felgyorsult világban. Megváltozott a környezet, a gazdaság, az infrastruktúra, a szokás, és talán csak egy maradt érintetlenül: a néplélek.

Azt mondja Karácsony Sándor a nagy huszadik századi pedagógus, tanár, filozófus, hogy a magyar néplélek a magyar észjáráson alapul.

Milyen a magyar észjárás?

Olyan, hogy gondolatait mindig viszonyrendszerben mondja el. Viszonyít.

Gondolataiban, még ha hosszabb, vagyis összetett mondatokban fejezi is ki, a mondatrészek is inkább mellérendelők mint alárendelők.

Mi a mondatvégeket nem "felvissszük" énekelve mint a németek hanem lejt a mondat íve. (És mi ugye??!! nem mondjuk a tárgyakra, pl egy vasalóra,, hogy "ő" hanem azt kérdezzük, hogy "mi ez").

Szomorúak a dalaink -mondják a külföldiek, - de ez nem így van, mert ehhez nem kell magyarázni az ötfokú pentaton és a hétfokú diatonikus rendszer különbségeit.

A magyarnak a víz nem ellensége (nyár van úszás a Balatonban vagy egy közeli tengerben) mint a nyugati embernek aki a vizet legyőzi, legyűri, hanem a magyar ember használja a vizet, alkalmazkodik hozzá és együtt él vele.

A magyar embernek a szükséglethierarchiája sem olyan mint amilyent Maslow leír a nyugatról mert a szükséglet csúcsa a magyar embernél nem záródik le egy "csúcsfogalommal", hanem a csillagos égre néz.

Mások vagyunk, éppen észjárásunk miatt mint sok más európai nép.

Ezt a másságot írigylik is tőlünk, mert maroknyiak vagyunk a népek tengerében, de élnitudásunk, és egyáltalán TUDÁSUNK van, mely kivezetett bennünket minden bajból. Még az elveszejtés rémálmából is.

Nem vagyunk kiválasztott "faj", esendő, sokszor bűnös emberek vagyunk és elkövetünk sok-sok rosszat amit nem kellene elkövetni.

Ismétlem, több mint 30 esztendő áll mögöttem az erdélyi utak kapcsán.

Mert mindaz, amit fenn leírtam ezzel függ össze. Most végre rátérek erre is.

Még abban az időben történt, amikor Nyárádtőnél nem fordultunk jobbra, hogy a Nyárád mentén menjünk Ákosfalváig, igen rossz volt ugyanis az út minősége, így a hosszabb utat választva, Marosvásárhely szép városát is érintve tértünk rá a Segesvárra tartó útra, hogy majd arról letérve Szováta felé menjünk.

Ekkor történt, az egyik út alkalmával, hogy a szinte kötelező belvárosi sétán, az ortodox és a katolikus templom között, számos látnivaló mellett, megszólított bennünket egy idősebb férfi.

Hallom, maguk Magyarországról jöttek -kezdte a beszédét. Az öregúr lehetett a kinézete alapján postai főtisztviselő, levéltáros, régész, esetleg pedagógus, de még talán református lelkész is.
Hárman voltak, békésen sétáltak a símogató nyáreleji napfényben.

Aztán beszélgettünk egy sort, majd mint lenni szokott, bemutatkoztunk egymásnak, emlékezzünk a percre, kik is voltak azon a napon a beszélgető társak.

A baloldalamon, mondja az úriember egy magyar nemzetiségű ember áll, de a jobbomon egy román. Én is magyar vagyok.
MI, hárman sokat sétálunk itt, hol magyarul, hol románul beszélünk.
Még egyetlen pillanat sem volt amikor valaki a másikat megsértette volna. (Eszembe jutott ekkor Groza Péter, vagyis románul Petru Groza, aki jogász ember volt, Románia miniszterelnöke egy időben kiválóan beszélt magyarul, hiszen a Bölcsész Kart Budapesten végezte és a magyar, Erdélyben élő irodalmi elit milyen elismerően beszélt róla. A politika persze őt is "beszippantotta)".

Vidám voltam és teljes lelki békesség lett úrrá rajtam a továbbiakban is, noha a közlekedés ott sem a béke szigete.

Egy másik alkalommal -többet nem mondok- Kolozsvárott, amikor még nem épült ki a várost elkerülő autópálya, hogy csak Aranyosgyéresnél térjünk vissza az E 60-ra, igen zaklatott volt a belvárosi forgalom. El is tévedtem és a lakóházak tömbjei közé kerültem, mondhatni fogságba voltam.
Csak annyit tudtam mondani az utca emberének aki román volt-, hogy Turda, vagyis Tordára szeretnék menni.
Ez az ember vagy fél kilómétert rohant a járdán mellettem, hogy a tévedéseket lehetővé tevő elágazásoknál, kézzel-lábbal jelezze a helyes útirányt.

Ilyet, csak Amszterdamban tapasztaltam, amikor a főpályaudvarig vezetett bennünket a magyar rendszámú autóbusz, de innen "kikeveredni" nem tudtam, míg egy hollandus kerékpárral menvén és karjelzésekkel igazítván a kivezető útra nem térített.

Mi magyarok észjárás ide, észjárás oda, lehet, hogy a legéletképesebb népek soraiban vagyunk, de a közlekedésben a legbosszantóbbak, a legkevésbé defenzívek. Sőt a legagresszivebbek közé tartozunk.

Szomorú!

A magyar mondatszerkesztést, a népdalokat, népi szokásokat, a pusztai népek tehetségessé formált iskoláiba tanultak szerint szinte átörökítve bírjuk különleges sajátosságainkkal, mint isteni adományt, de a 21-ik századbéli tanult viselkedésünk okán nem tartozunk Európa elitjében. (Bár tudom, másütt is van baj a közlekedésben is, másban is. De nálunk indokolatlanul heves ennek mikéntje.

Jön haza külfüldről -még talán ha csak Erdélyből is- a magyar sofőr (nem szakmája szerint az hanem a papírja szerint) és arról mesél, miként -ahogyan ők mondják- mutatott be neki a közlekedési partnere. És fordítva nem történt?

Nekünk féltve kell őrizni mindazt amit származásunk okán kaptunk.
Nekünk nem lenne szabad elherdálni azt ami a mi kincsünk, örökségünk, hogy lehessen ez majd a hagyatékunk is.

Mi -így mondja Ady- kompország vagyunk, amit szeretünk "híd-országként" is értelmezni, népeket összekötő békességes emberekként, de mi sajnos sokszor "meseország vagyunk", ahol a történéseknek semmi köze sincs a valósághoz, nem hogy még Karácsony Sándor által felvázolt hagyatékhoz.

Hogy ellenségei vagyunk-e egymásnak -arról nem is beszélek!