Hol lakol.....

Régen terveztük már, de csak szombaton, 22-én valósult meg az út ahová mentünk. Vagy inkább amin mentünk, hogy elérjük célunkat.

Három célunk volt ezen a napon. Három úticél úgy értem, mert az emberi cél nem az út. Az út is csak egy eszköz a sok közül, mint éppen a tárgyak, amelyeket használunk.

Egybeesett a mi utazásunk ideje a Múzeumok Éjszakájával, de nem éjszaka történt az utazásunk, hanem nappal.

9 órára mentünk Vácra. Már vártak bennünket, mert ez egy bejelentett, megbeszélt út volt.

A váci püspök, Marton Zsolt, dányi szolgálata idején is ilyen volt. Nem csak mobil, mozgékony, hanem tevékeny is. Találékony. Merész tervekkel. Most azt mondják az ilyenre: vízió. Vagyis egy jövőbeli eseménynek a meglátása, még azt megelőzően, hogy azt valaki más már gondolta volna. Innováció, újság, újítás, megújítás. (Szent-Györgyi Albert Nóbel díjasunk is így folalja össze a tudós munkáját: Látni azt amit még senki nem látott, Gondolni arra amire még senki sem gondolt.)

(A dányiak közül sokan voltak az idén is Csíksomlyón. De sokan látták a tv közvetítésen is a Somlyói misét. Mi volt kiírva a molinóra, amit minden ember láthatott aki a templom közelébe ért. "Újuljatok meg" mely így folytatódik, -lelketekben, gondolkodástokban, öltsétek magatokra az új embert! -mondja Pál! Úgy-e nem felejtettétek el ezt ti sem kedves dányiak! És Felföldi László püspök ehhez fűzött magyarázatát, prédikációját sem?!)

Mikor ment Dányból száz ember gyalogosan Máriabesnyőre? -kérdezem én. A régmúlt időben. Kozár Gyula idejében.

És Marton Zsolt, dányi plébánosként negyven év múlva (körülbelül) száz zarándokot vezetett szolgálati helyéről a dányiak szeretett zarándokhelyére, Máriabesnyőre. Ekkor jegyezte a történész az ezred fordulóját. Éppen átléptük a 2000-ik esztendőt. A Király úton mentünk. Láttuk, tudtuk, valami készül Dányban az új pappal!

Aztán Marton Zsolt, most már püspökként is egy váratlant "húzott".
Kinyitotta a Püspöki Székház ajtajait a járó-kelő emberek előtt is.

Amikor elindultunk szombaton reggel, elmondtam az autóbuszon is, hogy Püspök Atya döntése a Székház látogathatóságáról egy sajátos asszociációt, képzettársítást indított el bennem.

Mi volt ez?

Egy jelenet a Szentírásból. Ennyi: "Mester! Hol lakol? Gyertek nézzétek meg!"(Jn 1,35 - 42)

András apostol ekkor még Keresztelő (Szent) János tanítványa volt.
A másik ember András mellett valószínűleg János volt, az evangéliumi rész szerzője.

Zsolt püspök atya is ezt mondja: Gyertek, nézzétek meg hol lakom!

Ez egy mély lelki és eszmei tartalmakat magában hordozó jelenet. A Bibliában is és a mindennapokban is. Mert -tudniillik- kit engedek -sőt hívok- magamhoz? Akivel nekem lelki közösségem van.

Vác után Gödöllőre jöttünk vissza, a Királyi Kastélyba, megnézni a premontrei rendről készült kiállítást, a "Premontrei 100-at".

Szakavatott tárlatvezetést kaptunk Vácott is, Gödöllőn is.
"Királyi" élményünk volt!

Az egyik társunkat megkérdeztem: hogy tetszik a kiállítás? Ennyit mondott: "nagyon decens". Ami ennyit jelent: illendő, tisztességtudó, visszafogott, nem harsány de értékes.

És a velünk tartó kisfiú (szüleivel volt), aki most végezte a harmadik osztályt az általános iskolában, erre a kérdésre ennyit mondott: "tök jó"! Azt hiszem ezt nem kell lefordítani még az idősebb korosztálynak sem, mert az ő nyelvükön ugyanezt jelenti mint a decens a felnőtteknél. Magyarul pedig talán csak ennyi: nagyon jó!

A harmadik pont az úticélunkban a Premontreiek Prépostsági, székesegyház-szerű temploma volt.
A vezetőnk pedig nem más, mint a rend gödöllői apátsági rangú szervezetének főpapja, Balogh Pius apát.

Bő másfél órás együttlétünk alatt sok dolgot ismertünk meg. Többek között azokat a rejtett, vagy nem is rejtett hanem nagyon is szemünk előtt lévő építészeti formákat amelyek sokkal többet mondanak és jelentenek mint amit a padokból látunk.

A templombelső valami csodálatos ihletettséget áraszt, a premontrei rend belső életére utaló jeleket, a szerzetesek napi életritmusát, az imádságnak az olyan rejtett jeleit amit az ember csak a lélek igazán feltöltött állapotában hordoz.

Érezzük, ez az épület az Isten háza.

És ezt építeni anyagból, kőből, betonból, vasból egy magát kereszténynek mondó (és Mária országának valló, Szent Istvánt büszkén magáénak hirdető) közösségnek, országnak nem hogy kötelessége, de küldetése is.

És ezt a templomot építeni a szívekben pedig a hívő embereknek elemi tudattal rendelkező imádságba burkolt szeretet-küldetése is.
Ezt tükrözi egy spontán megjegyzés, amit az egyik társunk (egy hölgy) mondott, aki maga is szorgalmas zarándok, éppen az apát úr füle hallatára is (mindannyiunk tanúsága mellett) "ide gyalogosan is elzarándokolunk Dányból".

Aztán haza jövet a Deák tér utcába, a néprajzi házhoz vezetett az útunk.

Itt állíttatta fel a dányi népfőiskola azokat az utcai padokat amelyek a régi ebéd utáni beszélgetésekre emlékezteti a dányikat: a vasárnap délutáni szomszédolásra.

A nagy pad háttámlájára ezt írattuk: " szomszédok emlékpadja Dány 2024" egy virágindás mezőben, ahol őrt áll két oldalon a címerünk büszkesége: a nyúl.
A vasárnapi beszélgetések az ablakalja, nem csak egy hagyományos jelenete volt a dányi életnek, hanem a gyógyítás, az egymáshoz tartozás és a szeretet intézménye is.

Erre is emlékeztünk.

Így telt a hét vége nekünk.

"Hol lakol" " -kérdezi az apostol Jézust.

Lakom azok szívében akik a házamba látogatnak imádságos szándékkal és a tisztelet jeleként, azok szívében akik felebarátként szeretik egymást és azok szívében akik ha most nem, akkor később eljönnek házamba, egymás mellé ülnek és egymásnak mindent ebeszélnek. Feleli Jézus.

Mint József Attila egyik istenes versében amely így záródik a költőnek Istennel való találkozásában: "mellém ülnél, a pipámat egy kicsit elkérnéd és én mindent szépen elmesélnék".

Egy ilyen útra nem több mint 10 - 15 ember szokott menni. A kiállítás sajátossága ugyanis az, hogy ha többen vagyunk a látogatók egy része mindig lemarad az ismeretterjesztéskor.

Mi harmincegyen voltunk. Éppen ennek a kétszerese. De ez nem volt baj, mert a tempónk, az emberek egymásra figyelése sok egyébként jelentkező nehézséget áthidalt.

Különösen nagy tisztelettel és hálával tartozom azoknak, akiknek ez az út -bármily tapintatos szervezés is legyen- mégis megterhelő volt.
Úgy hiszem a Mennyországban jóvá írják azokat a nehézségeket amelyeket el kellett nekik szenvedniük.

És hogy nem így, nem szenvedésként élték meg ezt a kirándulást azt én biztosan állíthatom, hanem egy olyan adományként, amely próbára tette a testet is, a lelket is, az akaratot is és végső fokon ez nekik is egy nagy győzelem volt.
Mint az az élet amelyben éltek, nehézségek, sokszor tragédiák amelyeket elszenvedtek megerősítette őket, hitük szerint és életszándékuk szerint.

Hitük erősségét éppen ez az út mutatta meg! Vagy helyesebben fogalmazva ez is megmutatta, hiszen a besnyői gyalogos zarándoklatok is erre készítették fel őket. Az életre és a hűségre.

Bár legyen még több ilyen közös útunk!