Mondják meg neki, hogy üdvözlöm

Minden úgy történt mint régen. Mint amikor nem hatan mentünk Valkónak hanem hatvanan. Vagy még többen.
Ez a történelmi út. A Vajason át Valkóra, majd nekiveselkedni a Szent Pál hegynek, aztán a képes fa, Mlinarik útja és Szárító.

Ebből már a Ferreng (Szent Pál hegy) kimaradt, de a Szárító még mindig hívogató csendesség a gyalogos zarándoknak.

Más idők járnak! Gépek futkároznak a szekerek helyén, életveszélyes az erdő közötti kövesúton menni. Isten csodája, hogy eddig megúsztuk.

Marad az autóbusz ezen a 6 - 7 kilóméteres szakaszon. Nem mintha nem bírná a dányi zarándok ezt a kis utat a többi mellé tenni, de az életveszély sajnos fennáll.

Nem mondtam, de aki ismeri a fenti helyeket és egymás mellé teszi, hozzárendeli a cselekményt, akkor tudja, hogy a Márabesnyőre való dányi zarándoklatról van szó.

A zarándokok útja egy nagyon sajátos út. A négy hölgy olyan természetességgel vette ezt az utat mintha mögöttük nem két férfi lépkedne hanem mondjuk kétszáz.

Imádkoztak, énekeltek, megálltak, elmélkedtek, csendben voltak, halkan beszélgettek, mindig úgy ahogyan azt az évszázados gyakorlat átörökítette a dányi asszonyoknak.

A dányiak besnyői útja több mint amit egy zarándoklattól elvárunk.
A hitbéli azonosságtudat(megigazulás) mellett egy olyan szociális magatartás is, mint amilyen a dányi családokban évszázadokon keresztül gyakorlat volt, a hit valóságos megélése során.
A családok külső megjelenése és belső élete a szociális tanulásnak azt a formáját követte (vette fel) ami sajátosan dányivá tette az itt lakó embereket.

Nem volt ez különb más falvak gyakorlatánál, nem volt mélyebb sem talán és nem volt jelentéstartalmában sem különös (legfeljebb a fogadalmi zarándoklat volt az), de amikor a falu sajátos megtartó erejéről beszélünk, arról, hogy miért jó itt élni, vagy miért maradunk akkor is ha talán elmenni könnyebb élet lett volna, akkor az ilyen szokásrendszerhez tapadó újra és újra megismétlődő emberi magatartás az, ami bennünket életünk végéig ide köt,vagy ide kötött.

Nem mindig a hangos, a propagált vagy sikerorientált hagyomány eredményez bennünk kötődést. A dányiak híre (munkáról, hűségről, szokásról, vagy maradiságról, lépéshatrányról stb) nem csak mostanra szánt buzgalom, hanem tartós hírnév is, ami legtöbbször az emberi magatartásban mutatja meg hűségét és erejét.

Ezt szóvá tenni írtam a fenti pár mondatot, mert igazán az ilyeneknek örül az ember.

Megálltunk Valkón egy kicsit pihenni (rekkenő volt a hőség) vizet ittunk, faltunk pár falatot egy kis műhely meghitt árnyékában.

A műhely tulajdonosa aranyos asszonyka, idősödő már, nem is ő hanem a lánya viszi a vállalkozást.

Többször kijött hozzánk, szép szóval marasztalt bennünket, friss vízzel kínált, és közben -de nem mellékesen- szóba hozott egy dányi tanulót, aki neki az első tanítványa volt (vagy az elsők közül az egyik) és akire még most is, félszáznál is több év múlva nagyon jól emlékezik.
Ez a tanuló dányi volt, szorgalmas volt, udvarias, tehetséges és jólnevelt. Ennyi idő után is tud róla mindent. Számon tartja családi sikereit, gyermekeinek, unokáinak sorsát, mint ha az a sajátja lenne.

Mert sajátjaként szerette ezt a dányi tanulót és minthogy a vállalkozást most már a lánya viszi (aki neki szintén tanítványa volt) maradt ideje a régi dolgok felelevenítésére és dányiakkal való találkozás révén elmondani munkájának sikerét (és értelmét) melyhez ez a tanuló is hozzásegítette.

Rossz felhők jönnek,, ne menjenek még, féltett bennünket is, várják meg amíg kitisztul az idő, nálam megpihenhetnek.

Miként tudnánk maradni ha várnak bennünket -feleltük, és ez igaz felelet volt, mert vártak bennünket a Király úton érkező dányiak és várt a kegytemplom is az ékességével, azzal a kis szoborral, amit egy isaszegi munkás talált meg a földben amikor a kegytemplom épült.

Mivel zárhatnám ezt a kis történetet.

Örömmel és barátsággal, mert üzenem a néninek, hogy köszönjük kedves szavait, emlékbe foglalt értékítéletét, hogy szembesülhettünk saját magunkkal, szívesen vislt örökségként dányi mivoltunkkal.