Göröngyös mondatok

A dányiak Szentháromság vasárnapi fogadalmi zarándoklata egy olyan hagyományos, vagyis ránk, utódokra hagyott érték, ami elé fontossági sorrendben semmilyen más hagyományos értéket nem lehet tenni. Semmi fontosabbat, semmi jelentősebbet.

Hogy ezt ma már mi (méltatlan) utódok nem így látjuk (vagy vannak akik nem így látják) az része annak az értékcsökkenésre irányuló folyamatnak amit korunk, a huszonegyedik század felturbózva, felgyorsítva véghez visz.

Kérdés persze az, hogy rá kell-e ülnünk a népszerűségnek és a könnyedségnek arra a szivárványos szárnyára (hogy röpítsen bennünket) amit a könnyed szórakozás (sokszor evés-ivás, vagy másféle pótcselekvés) alternatívaként felkínál.

Rögös ez az út mert erről akárcsak beszélni is, felvállalása annak a tömeges kritikának, mely ilyenkor születik és amit veszélybe rohanó korunk szinte elvár az őt védő lovagjaitól, porba sújtva azokat akik értéket mentenének. Az eszköz roppant egyszerű, általában közhelyes okokkal vagy indítékokkal bombázni másokat.

Pedig vannak dolgok amelyeket vita tárgyává sem szabadna tenni. Ilyen a dányiak fogadalmi zarándoklata is.

Ez már önmagában is egy kuriózum, mert megmutatja a faluban élt emberek lelki folyamatainak legféltettebb kincseit. És hogy mi ez a kincs, azt a megértés miatt csak érzékeltetni tudom egy bibliai képpel.

Ezt a képet mindenki jól ismeri mert Jóbról szól. Erről a dúsgazdag de hitében erős emberről, aki átmegy a sikernek és a szenvedésnek mindazon kapuján amit az élet számára nyújt.

Gazdag ember tehát Jób, akinek hitét az emberek (sátánian) megkérdőjelezik.

Persze -mondják róla- könnyű neki hinni, mert gazdag és gondtalan életet él. Mi gondja lehet egy gazdag embernek akinek mindene megvan ahhoz, hogy a kor szerint birtokolja a gazdagsághoz szükséges feltételeket. Így pl van tíz gyermeke, fiúk is lányok is. Van állatállománya mindenféle háziállatból. Igavonók, haszonállatok, vásárba valók és így tovább.

Bírja Isten kegyelmét és áldását.

És jönnek ekkor a békétlenkedők, a viszályt keltők, a hazugok, az ördög ügyvédjei (sőt maga az ördög is) és azt mondják, tegye csak próbára az Isten Jóbot, meglátja, hogy milyen ingatag a hite, felszínes a példaadó családapai mivolta és ugyanolyan semmitmondó, szürke, hajlítható erre is arra is mint az emberek közül a legtöbben.

Jön a próbatétel!

Jób elveszíti vagyonát, csúnya betegségek gyötrik, halál tizedeli családját. OLvasható ez a sors mind a negyvenvalahány fejezetben mely az élete történetéről szól. (Jób könyve)

Azt hiszik (várják) a kárörvendők, hogy Jób igazi arcát az fogja megmutatni, hogy miként vélekedik hitéről (és Istenéről) ebben a szomorú helyzetben, azt a próbatétele majd napvilágra hozza. Nincs kétségük arról, hogy Jób elfordul Istenétől, sőt ellene lázadni is fog.

Tudjuk, hogy Jób állhatatos maradt. Nem törték meg a viharok, nem állították szembe őt az Istennel.

Mi történt a dányiakkal, a mi eleinkkel, az ő életükkel azon a szomorú, esős, viharos, romboló napon, amikor letarolta a vetést a szél, megcsonkította a növényeket a jég, derékba törte még a fákat is a szél és megrongálta a keserves verejtékkel épített házaikat.

A dányiak többsége abban az időben nem rendelkezett tartalékkal, hogy majd válsághelyzetbe ahhoz nyúljon. Egyik napról a másikra, egyik évről a másikra élt, beosztva azt a kicsit is amit egész évben gyűjtött össze.
Egy ilyen helyzetben ért természeti katasztrófa egyenlőnek mutatkozott a halálos ítélettel.

A dányiak osztoztak ebben Jób szenvedésével. Az Isten adta, az Isten elvette, áldott legyen az ő neve -mondta Jób szenvedésének legdrámaibb pillanataiban. (A dányi temetőben is olvasható egy síremléken ez a mondat).

A dányi emberek is bölcsek voltak. Nem káromolták az élet és az életük Urát hanem fájdalmaik és keserves csalódásaik közepette bennük a remény magvai keltek életre.
Ismerték saját életüket, szorgalmukat, kitartásukat, hűségüket és tudták, hogy aki elvette, az majd vissza is adja. Aki megáztatta az majd meg is szárítja. Aki őrködött a vetések zöldellő tengerén az majd az aratást is biztosítja.

Nem kétséges, hogy hitük erőssége volt az ő jövőjük záloga.

Mire tettek fogadalmat elődeink akkor amikor a falut és annak határát (a termőföldeket) pusztulni látták.

Nem volt állami biztosító, hogy enyhítse a kárt. Nem volt állami beavatkozás, hogy átvállalja a veszteséget. Csak maguk és magukban léteztek mindazzal az erkölcsi tőkével amit elődeiktől, tanítóiktól, papjaiktól tanultak.

Fogadalmat nem lehet tenni a veszteséget éltetve. A tragédiát éltetve. A rossz emlékeket az ember nem hogy ápolja, de a gondolataiból is száműzi. A veszteséget az ember nem ünnepli, mert nem ünnepnap a veszteség napja hanem a szomorúságé. A szomorúságot sem ünnepli, hanem száműzi még gondolataiból is.

A dányiak azt az emlékezetes napot, amikor éves termésük és vagyontárgyaik elveszni látszódtak nem a veszteség emlékének okán kívánták fogadalmi nappá tenni, hogy Szentháromság vasárnapján a besnyői templomba mennek Te Deumot énekelni, hanem egészen más okból tették ezt.

A veszteség napja nem a hitük ellen való lázadásra hanem a hitük megerősítésére szólították őket.

Az Isten nem veszi el senki vagyonát, senki tulajdonát, nem akar veszteséget okozni senkinek, főleg nem akar fájdalmat.

A dányiak a fogadalmi zarándoklatukkal azt az elmulasztott perceket kívánták pótolni amikor elfelejtettek hálát adni a jó termésért, az egészséges családért, a szépen símogató napsugarakért, a bölcs és szeretetreméltó szülőkért, nagyszülőkért és minden olyan percért amely hálaadásra indíthatta volna őket.

A dányiak arra döbbentek rá ezen a napon, a heves záporok és zivatarok, égzengések és cikázó villámok napján, hogy az életük akkor lesz méltó teremtettségükhöz és a megszokott, sokszor rutinból mondott imájuk eredeti küldetéséhez, ha egy napot az emlékezésre szánnak. A sajátos dányi élmények hatására, mint ahogyan a kereszténység ünnepnapjai is emlékeztetnek az Úr tetteire és a vele összenőtt pillanatokra, úgy kell nekünk is, dányi vallásos embereknek tenni mindazon ajándékokért amit az életben kaptunk.

A dányiak szentháromság-napi zarándoklata a felismerés, a megismerés, a rátalálás és a hűség zarándoklata.
A bölcsességre való emlékezés is, hogy az élet, bár pillanatokból, percekből tevődik össze, de mégiscsak egy folyamat, sőt egy hosszú út is amelyik majd egy nagy célban fut össze a végtelennel.

Ezt az igazmondó hitben erős nyugalmat kell nekünk az őseink nyomán minden évben ezen a napon, Szentháromság vasárnapján ünnepelni.

Nem csak egy nap ez a többi között, sőt az ünnepnapjaink közül is kiemelkedik azzal, hogy megmutatja a mi elődeink hitbéli erősségét, az életbölcsességüket és a remény születését éppen abban a percben amikor az a legingatabbnak tűnik.

Én úgy hiszem, hogy a fogadalmi zarándoklatunkat egy, a mainál is erősebb alapra kell tenni. Egy olyan ünnepnappá ami a dányiak hitbéli erősségének is szimbóluma lehet.

Csak.....csak... csak kedves barátaim vannak ehhez vezető lépések is. Az a kérdés, hogy azokat megtesszük-e.

Például azt is (többek között), hogy naptárunkban az éves tervezéskor a legelső pontban ezt fogalmazzuk meg.

Mert van példa, jó példa ehhez, mely minket egyrészt sarkall, még ha egy kicsit szégyelljük is magunkat, mert nem mi, más találta ezt ki.

Ez a példa pedig az alábbi történetben fejeződik ki:

Annak a tizenkilenc gyalogos zarándoklónak egyikével történt, pontosabban kettőjük közötti beszélgetésben fogalmazódott meg.

"Én (mondta az egyik beszélgető fél) dányi vagyok, mert ide költöztem. Azért is jöttem el erre a fogadalmi zarándoklatra. Hogy hívtál egy másikra is, azt azért nem tudom megígérni, mert a mostani helyzetemben (és itt elmondta azt a helyzetet amire gondolt) a naptáramba csak két napot tudtam megjelölni egy évben ami a zarándoklaton történő megjelenésemet illeti. Az egyik nap a dányiak fogadalmi zarándoklata, ez a nap, ez a zarándoklat amelyen gyalogosan én is részt veszek)".

Azt hiszem, ezzel a felemelő sorokkal zárhatom az írásomat.

Hogy göröngyös mondatok a címe ennek az írásnak, csak egy szimbólum, mert egyrészt utal az út nehézségére, göröngyösségére, mely út egy valóságos távolság két helység között, de utal arra az útra is amelyen megyünk életünk folyamán, sőt amelyen mentek elődeink is, amelynek egy szakasza éppen a zarándoklatunk alapjait szolgáló történelmi helyi esemény is.

Juhász Gyula Trianon című versében írja a következő gondolatot:

"Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá."......"Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország És nem lehet feledni, nem, soha".

A dányiak Mgyarország-képébe a fogadalmi zarándoklat is beletartozik, -hát így is kezeljük a továbbiakban!