Zombik árnyékában

Álldogálok a Művészetek Háza előtt, nézem a felettem egymást kergető esőfelhőket melyek néhány perc múlva sírósan leereszkednek a térre.
Elfutok a közlekedési csomópont alatt húzódó alagút bejáratához, hogy meg ne ázzak és innen nézem a záport, hallgatom az eső zúgását.

A Gödöllői Jamboree (Dzsembori) bronzból készített emléke (egy cserkészfiú), valamint a kastéllyal szembeni egész alakos Grassalkovich szobrokat képzeletben összekötő vonaltól induló két montenbikes suhanc fiú versenyét is, mely egyenesen felém tart, majdhogynem elsodor, míg elnyeli őket az alagút szája.

Töpörödött anyóka húzódik a falhoz, fiatal lányok viháncoló csoportjának vérbő nevetése tölti ki az alagút üregét, háti piacos kosárral (üres már) siet az autóbusz állomásra egy Galga-menti menyecske.

Csendélet Gödöllőn, késő délután, pénteken, egy ráérős napomon.

Az alagutat még a múlt század nyolcvanas évek közepén építették, segítvén a tér túloldalára való átjárást az egyre fokozódó forgalmú harmincas fűúton. "Szocreál" -mondhatjuk rá, mint mindenre ami ezelőtt negyven-ötven évvel épült.

Gödöllő innovatív város. És bár lehetne talán még hangsúlyosabban is barokk és kor-hordozó, de azt mégsem lehet mondani róla, hogy tunya, egykedvű, unalmas.

Az alagút éppen erre jó példa. Mármint az innovációra és a színes képzelethordozó funkcióra.

Az alagút szürke-piszkosfehér fala -mint háttér melyet direkt ilyen semmiszínűvé festettek le, alapul szolgál az oly divatos grafitti hódolatnak, mely ebben az iskolákkal jól megtömött városban a képzelet is felülmúlóan, alkotóműhelyként is szolgálatot tevő lesz, a nyiladozó művészet sajátos terepévé is válik.

Félhomály van szinte e földi nyílásban . Ha tapogatózni nem is kell az eligazodáshoz mert a szem korán alkalmazkodik a csökkent fényhez, de nem is lehet mindent jól látni már, olyan tíz-tizenöt méter távolságból.

Állok a fal előtt percekig sőt majd egy óra hosszat a nélkül, hogy kényszerítve érezném magam a gyors távozásra.

A falakon festmények vannak -mint sok éve már mindig- melyet a gödöllői iskolák jó képzelőerővel és ügyes kézzel megáldott tanulói pingáltak rá.

A mostani, szabadtéri kiállításnak is megfelelő, mondhatni művészeti alkotások megszületését az önkormányzat mellett a városi múzeum, a Solier cukrászda is támogatta másokkal egyetemben.

Sok ember járja naponta az alagutat, jönnek a Hévről, vagy mennek éppen oda. Mások a szomszédos kijáratok valamelyikén a piacra, az önkormányzathoz vagy a Fő téren át úti céljuk végállomásáig mennek.

Megállok és nézem a falat, -egyenelőre egyedüliként- mely messziről talán komikusnak, sőt abnormálisnak látszik, de mások a közelembe érnek, majd meg-megállnak ők is, sőt diákokat látok amott akik széles gesztikulácival győzködik egymást a látottakról.

Tetszik a látvány nekem! Egyáltalán az alkotás ily nemesen egyszerű és találékony terepe.
A képek, a maguk valóságában, a gondolatot felébresztő mivoltukban és a kivitelezésben is imponálnak. Jólesik a világnak a föld felszínén látottaktól merően eltérő képe, hogy nem csak a buta politikai naivitás uralja "le" a lelkeket, (mely választások idején nem csak komor de tolakodó is) hanem az ész, az elme, a műveltség, a művészeti affinitás is helyet kap, mely inkább lényege az embernek mint az előbbi.

Mind e mellett szorongok kissé. Lehangol az idő is (bár örvendek az esőnek) hűvös van, fázós május Paszkál idején, élükkel fordulnak a falevelek is egymás felé mely a fény hiányára vall.

Szorongásom elvisz engem gondolatban messzi tájakra. Talán még az alkotásokat is felülmúló messzeségekbe, szélesre tárt horizontok karjaiba, mert a festményeken látott megadott téma az ember és a technika, vagy a világűr lehet, tartalmukat tanulmányozva.

Hideg színek a falakon, még tovább szűkítik bennem a langyos meleg tavasz érzetét és elragad gondolataim árja, gyorsan visz, suhanó képzelettel olyan tájakra melyeket csak az emberi fantázia hozhat le a világra.

Itt tizenéves gyerekek képzelőereje nyílik, zombi emberek, űrhajók születnek keserves vajúdással, bár könnyen siklik az ecset a ragyás falakon.
Hol van a tavasz mostanára, az emberek meleg kézszorítása, a szemek huncut játéka, az öröm kacsintó meghittsége?

Hol van a gyermekes játékosság, istállók kesernyés melege, állatcsordák galaxisokat utánzó forgó hevülete, pajkos majálisok rejtett fénye, a suttogás sejtelme, labda röppenése, pásztortűz hamvába haló zsarátnoka.

Még talán a Waldorf iskola tanulóinak rajza mutat élő emberre utaló nyomokat. Ők is csak egy, a mélybe süllyesztett kicsi falu parányi házaiban láttatják az embert (talán a mélybe sűllyedő Atlantis üzen még pár szóval, hogy aztán örök semmi legyen belőle a Földön), talán még az ő képeiken van meleg szín, napkorong, holdtölte, mely lehet persze milliárd Celsius fokos képzeletet felülmúló izzás, lehet talán még ott távolabb a fekete lyuk, a maga végtelen nagy tömegével és hallatlanul erős gravitációjával, hogy minden anyag, mely belehull semmivé válik, hiszen még a fény, a sugár sem tud innen kiszökni. (Ezért fekete lyuk a neve).

Félig ember (nem félember) a képen. Egyik fele én vagyok, én lehetek vagy te talán, évtizedek távlatát ide hozva, bármely napi halandó közülünk, de a másik fele már fém. Zörgő doboz, huzal-ujjak mint a pókháló szalad szét. Csavar az izületek helyén és a koponya másik felében "okos" központ helyettesíti az agyat. Félagyú, okos gép lesz az ember! Modern világ pithecantropusa.

Mindenhol űrhajók és végtelenségek melyek egymást szülik meg, hiszen hordozzák a DNS-t, jól kivehető csavarvonal képében, mint ahogyan leírta azt Watson és Creeck talán ötven hatvan évvel ezelőtt, mint az öröklést hordozó gének kettős spirálját, kettős hélixét. (Helix pomatia, az éti csiga a kitalált név eredeti hordozója).

Van bizalom is a Waldorfnál, az életet a végtelent hordozó szimbólumok képében. Mai világunk még megmaradt reménye átültetve a futurológia tanába.

Az ember agyában a gondolkodás során a beszéd képe jelenik meg. Vagyis -magyarán szólva- úgy gondolkodunk ahogyan beszélünk. Disztingvált beszéd, gazdag szókincs, produkáló szónoklat gondolatgazdagsága kreatív képzeletet szül.

A rajzokat készítő tanulók milyen beszédűek és milyen a gondolkodásmódjuk azt nem tudom, mert az intelligenciának olyan szegmensébe kerültek a rajzaikkal (többségében) amely inkább individuális mint közösségi, inkább távolságtartóan hideg mint kebelbarátságban átölelően magához szorítóan meleg, inkább racionális mint alkotóan ábrándos, holdbéli, marsbéli, kozmosz közötti, magányos vagyis szinguláris.

Nem mondom azt, hogy ezek a kis "alkotók" ilyenek. Vagy ilyenek lesznek. Hogy íme ilyenek a fiatalok!

Helyette úgy vélem, hogy inkább ezt is tudják. Mindent tudnak a világról adott keretek között mint én és te, de ők még ennél is többet tudnak.

Vigyázzunk hát a tudásukra és a beszédükre, a gondolataikra.

Vannak örök tézisek és témák, miként örök lehet szó és tett és kromoszóma és intelligencia. A természetes is a mesterséges is.
Csak a sorrend és a hangsúly ne változzon.

Nézem a képeket, hideg borzongás szólít távozásra. Nem a látottak okán hanem a nyers hűvös pinceillatú földalattiságból lesz elegem.

A világosságot óhajtom ha széllel is érkezik vagy permetező esővel.

Aztán hat óra lett, megkondult a Szentháromság templom ötmázsás harangja és én felszabadultan hallgattam, miként ezt követően az orgona örömét Pünkösd napjára hívva és talán jobban mint máskor át is éltem az Apostolok Cselekedeteiben leírtakat:

"Mindnyájan megteltek Szentlélekkel és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak."