Zene minden hullámhosszon

Bizonyára nincs rászorulva az én -éppen az én- kritikámra vagy méltatásomra a Budapest Fesztivál Zenekar.

Kevés vagyok én hozzájuk, hogy szóljak a fellépésükről.
De nem is erről akarok szólni, csak egyszerűen kikívánkozik "belőlem" néhány őket méltató mondat, mert az ember úgy van -bizonyára úgy van- hogy száz módon is keresi a földön annak hangulatát, milyen is lehet a túlvilági élet.

Én tisztelem, becsülöm és igen nagyra tartom a zenét, bár nagyon képzetlen vagyok ezen a téren.

De éppen az a tapasztalatom, hogy szólhat az emberhez tisztességes jó szóval, az is, az olyan is, akit nem értek, vagy úgy vélem, hogy nem értem.

Amikor azt olvasom a dányi zeneiskola termének falán, hogy a zene mindenkié, akkor olyan nagy vonzódásom van egyszer-egyszer megérni azt, hogy a zene az enyém is.

Persze, ha az "enyéim" játszanak pl az unokák akkor megélem vagy a zenét vagy a jogos büszkeséget, mily jó érzés ha az emberhez szépen szólnak.

Vasárnap este a Gödöllői Szentháromság templomban a szentmisét követően felsorakoztak a pad elé a Budapest Fesztivál Zenekar tagjai és énekesei.
A tiszteletemre! A tiszteletünkre.
Vagy inkább annak a tiszteletére "aki" a templomban lakik. Annak a tiszteletére akié ez a ház.
Annak a tiszteletére akinek éjjel is világít a kis mécses kenyérbe bújt lénye előtt.

Köszönöm Ferenczi Annának, a Chopin Zeneiskola egykori igazgatójának, hogy meghívott erre koncertre.

Igen, -mondja egy tanárnő nekem, Bach-ot választva, nem lehet nagyon mellé nyúlni. Arra mondta és értette, hogy milyen nagy tetszést aratott a zenekar a templomi padokban ülők között, hogy négyszer is visszatapsoltuk őket és ráadást is adtak. Mosolyogva, feszült-fényesen lobogva, átnemesedett lelkük és tudásuk minden szépségét megmutatva.

Szakszerű véleményt nem tudok mondani -az úgy-e nem meglepő.

De azt igen, azt tudom mondani, hogy az ember lelke milyen nemes anyagból van -mert nemes dolgokra vágyódik a lélek is- és ezt a kivételes nagy kincset miképpen lehet felszínre hozni, kézzelfoghatóvá tenni a még oly, a zenetudományban csak tántorgó ember számára mint amilyen én vagyok.

Ha szakszerűen méltató kritikát nem is tudok írni erről az eseményről, de leírom, mert el kell mondanom, hogy még most is hatalmában tart a zenei élménye annak amit hallottam vasárnap este a Gödöllői Szentháromság templomban, hallottam a zenét és hallottam a szöveget, utolsó számként egy Bach szerzemény nyolcadik részét amit Korálban énekeltek szöveg szerint a következő módon:

"Mit adhat a Világ?
Pompájával süllyed el,
tekintélye kevés
hogy a halált leverje.
Javaink elvesznek,
kedvünk lehervad már:
Ha csak Jézus marad:
Mit adhat a Világ?
Mit adhat a Világ?
Jézusom az életem,
kincsem, egyetlenem,
kinek magam szentelem,
az én Mennyországom,
s minden, mi tetszik már.
Ezért kérdem újra:
Mit adhat a Világ?

Mit is adhatna? Mi mást is adhatna?