2008. november 11. kedd Szent Márton napja

Szent Márton napja
Szent Márton a koraközépkor egyik jelentõs egyházi személyisége.
Hagyományok, legendák, ünnepek, programajánló.
Néphagyomány
Szent Márton napja valaha az óév utolsó ünnepe volt. Ekkorra már hordókba került az újbor, bezsákolták a kamrákba a lisztet, a betakarított terményt. Véget értek a mezőgazdasági munkák, elszámoltak uraiknak a jobbágyok, megfogadták az új pásztorokat. A házasemberek a disznótorokra, a kisgyermekek pedig a tél örömeire készülődtek, mert a népi hagyomány úgy tartja, rendszerint ilyenkor esik le az első hó.

Szent Márton nevéhez számos szokás fűződik:

Bajorországban, a Rajna vidékén a Mikuláshoz hasonlóan Szent Mártont is a gyermekek védelmezőjeként tisztelik. 1886-ban Düsseldorfban rendezték meg először az ún. Márton-napi lovaglást, amikor is Szent Márton megszemélyesítője átlovagolt a városon, közben cukrot, diót, édességeket osztott az őt követő kicsinyeknek, akik énekszóval, világító díszlámpásokkal kísérték, és kísérik ma is.

November 11-én, Márton napján szokták a hizlalt ludakat levágni és megsütni. E napra esett ugyanis a germánok hálaadó ünnepe a jó termésért, akik ebből az alkalomból többnyire libaáldozatot mutattak be az isteneknek. Hitük szerint ilyenkor Wotan fehér lovon átlovagolt a vidéken, s nyomában mindenkinek bőséges ennivaló jutott az asztalára, amit az elkövetkezendő év kedvező előjelének tekintettek. De rómaiaknál e napon Aesculapius ünnepe volt, amikor libát tálaltak fel az asztalra. Aesculapiust az orvostudomány, a megújhodó élet isteneként tisztelték, ezért áldoztak neki az evés-ivás örömeinek adózók. Mindez a hagyomány tovább élt a Márton-napi lúd fogyasztásának szokásában.

A középkorban a hónap közepén kezdődött el a karácsony előtti negyvennapos böjt, ez volt tehát az utolsó alkalom a nyilvános lakomára. Nem véletlenül szól így egyik régi közmondásunk: "Aki Márton napján ludat nem eszik, ehetik az bármit, mégis éhezik."
Ki is volt Szent Márton?
Márton Savaria külvárosában született 316-ban vagy 317-ben A legenda szerint besorozták a római hadseregbe. Nemcsak vitézségével tűnt ki, hanem jóságával, a betegek és a szegények iránti részvétével is. A legenda szerint egyszer Amiens városkapujánál télen megpillantott egy didergő koldust, s annyira megszánta, hogy köpönyegét levéve kettéhasította, s felét odavetette a szűkölködőnek. Ezután éjjel álmában megjelent neki Jézus, és tudomására hozta, hogy koldus alakjában vele tett jót.

A látomás hatására tizennyolc éves korában megkeresztelkedett, s húszévesen elhagyta a katonai pályát. Poitiers püspökéhez, Szent Hilariushoz csatlakozott, aki rövidesen kisebb egyházi méltósággá nevezte ki. Ezután hazatért, hogy a keresztény hitet terjessze. Később visszatért a franciaországi Poitiers-be, ahol kolostort alapított. 371 körül a nép és a papség Tours püspökévé választotta. Mint püspök továbbra is szigorú, önmegtartóztató életet élt, ő építette a város első keresztény kápolnáit, s a hagyományok szerint emberszeretete, jósága, irgalmassága, egyszerűsége, igazságossága, és kiváló szónoki képességei nagyon népszerűvé tették. Tours-hoz közel, Candes-ban halt meg 397 és 401 között.