Több mint romantika

Minden ember vonzódik a múltjához. Miért, miértse, ezekben a vonzódásokban a fiatalkori emlékek élednek újjá, mondhatom azt is, hogy szépülnek meg, kapnak sokkal több ma is bevonódó, vagyis a múltból a mába kéredzkedő szeretetet, mint amennyit az talán valóságosan megér.

Itt van például a katonaság élménye, a hogyan is volt "katonáéknál" című, hol dráma, hol valóság, hol pedig mese jellegű történet. Nem is csodálkozunk Háry Jánoson, szívesen hallgatjuk énekeit is meséit is, bár tudjuk, hogy azok méretes lódítások.

Mindenki szeret a múltjáról beszélni -talán nincs is kivétel ebben. Hát hogyisne!
Az életünk történései tele vannak fájdalommal, örömmel, csalódással, sikerrel, unalommal, aktivitással és mindez a "hol fenn a kerék hol pedig lenn" jelenség az elbeszéléseink során szépen kisímulnak, beletagolódnak az életünkben és hangsúlyossá teszik az egyébként talán egészen szürke kis életünket.

Itt van például egy legújabb esemény, a mai ötvenesek, hatvanasok gyermekkori élményei. Sokszor hallgatom (olvasom) ezeket és -ne vegye senki zokon, ne sértődjön meg érte- de azt kell megállapítanom, hogy kevéssé tartoznak az igazmondások közé.
Mégis fontosak és azt sem mondom, hogy színtiszta hazugságok, mert az emlékezés furcsa és kibogozhatatlan tájain mindezek valóságos és igaz esetté válnak, amit leginkább a mesélő hisz el de nekem, a hallgatónak sincs okom arra, hogy ezt megcáfoljam.

Vegyünk egy egyszerű esetet, a zsíroskenyér példáját.

A "zsírosdeszka", mely méltatlan módosítása az eredeti névnek, az életünkben sokszor játszott szerepet. Mindenkiében. Ezért is lehet példa és lehet sokszor idézni azokat a "szép" időket, amikor mi zsíroskenyeret fogyasztottunk. Az ellentmondás már magában van, mert most is lenne alkalom a kenyér zsírral való megkenésére, sóval, paprikával, esetleg karikára vágott vereshagymával történő ízesítésére, mégsem fűlik hozzá a fogunk, -kivéve nosztalgikus kocsmázásainkat vagy ezzel egyenértékű baráti poharazásainkat, ahol a zsíroskenyér a legfinomabb kínálata a magyar gasztronómiának.

Képzeljük el, hazamegy a fitalember a munkából, kérdezi kis feleségét, mi lesz a vacsora? Hát zsíroskenyér -jön a válasz. No, ez a válasz sem ismétlődne meg sokáig, illetve sokszor.

A sort lehetne folytatni.

Aki sokszor "romantikázik" régi, gyermekkori eseményeivel, azoknak van egy jó hírem. Egészséges, friss észjárású emberek, akiket elkerül (pillanatnyilag) talán még a betegség is, és úgy tud lubickolnak az elme megszépítő igazságaiban, mint talán senki más, -kivétel nagy íróinkat és történészeinket.

MI tagadás? Én is ettem zsíroskenyeret elég sokszor, többször mint túrós rétest, ráadásul "gazdagon" mert horribile dictu (kimondani is szörnyű) cukorral szórta meg a zsírt nagymamám. DE János, a barátom -szemtanúja voltam- a "zsíroskenyeret" úgy készítette, hogy a karéj kenyér egyik oldalát az ivóvizet tartalmazó rocskába (vödörbe) mártotta, így a nedves felületen jól megtapadt a cukor.

A zsíroskenyeret én (illetve édesanyám) átváltotta baracklekváros kenyérre. Ez akkor történt, amikor már gimnáziumba jártam. (Hogyan is nézett volna ki, hogy Dányban másra nem telik mint zsíros kenyérre). Ezzel én nagyon jól jártam, mert minden nap, mástól és mástól, szalámis kenyeret kaptam érte. Ez az én igaz "mesém". Vagy inkább igaz mesém.

Ha a fiatalságunkat idézzük meg a zsíroskenyér történetekkel, meg a nagy hóban való csatározásokkal, stb akkor minden megbocsátható. Különben az egész nem más, mint szép éstartalmas pillanatok gyűjteménye, talán hasonló lenne azokhoz, hogy ha megunkat tündérkisasszonyoknak vagy jéghercegeknek neveznénk.

A fentieket bevezetőül szántam egy majd rövidesen induló igaz élettörténetnek, amelyet sajátos körülmények között ismertem meg.