Egy az út, egy a cél

Néha fejemet csóválom, miért csak egyszer van egy évben karácsony. Azaz Karácsony.
Hiszen tudunk mi jók is lenni, sajnos egy kicsit túl is toljuk a biciklit (hogy ezt a nem túl szellemes, inkább a politikában használt metafórát alkalmazzam), jók igen, mert gondolunk a másik emberre is, még a szegényekre is, talán még másokra is. Akinek jólesik, hogy ha másként nem hát a gondolat szárnyán, ezen a titokzatos vivőerőn (transzfer) jut el azokhoz az emberekhez az öröm, az együttérzés akik csak ritkán részesülnek ebből. Akiknél az öröm és jókedv nem hazajáró, mindennapos családtag, hanem ritka vendég.

Aztán nem állunk meg félúton, nem ám. Megyünk tovább, állandóan szervezünk, ketten-hárman, többen. Összebújnak, tanakodnak, hová menjünk holnap, hol csillog-villog a sok hamis gyöngy, az érzelmeket felkorbácsoló ál-tündérvilág.

Én most másról szólnék.
A fából, durva kézzel ácsolt bölcső sárgában hajló zizegő szalmájáról.
Ez indítja ugyanis a jócselekedeteinket.

Az egész folyamat a Vatikánból indult. A szentatyától, személyesen Ferenc pápától.

Úton lenni, úton menni ez a mi sorsunk. Ez a mi valóságos (és reális) életünk.
Az út néha már ismerőssé válik, talán egy kicsit unalmassá is, de legalábbis megszokottá. Nem jó az ilyen úton menni, mert könnyen letéríthetnek róla. És mi le is térünk, mint ahogyan az ajándékozás és a szeretet jó útjáról letérünk a zsibvásárra.

Együtt lenni az úton! Ez a pápa üzenete. Nem csak menni rajta, botorkálni, meg-megállni, sőt néha vissza is fordulni, hanem folyamatosan menni. Menni úgy, hogy az ne váljék puszta megszokássá. Vinni bele valami érdekeset, valami izgalmasat, valami újat, ami serkent bennünket, biztat, csábít, ráadásul ésszel nem csak felfogható, de egyenesen eszességet kíván. Ötleteket. Átvett tapasztalatot. Élményt, mégpedig komoly élményt egy páratlanul szép és gazdag úton.

Szünodon!
Ez egy görög szó, annyit jelent, együtt úton lenni. Ezen az úton befogadnak bennünket. Átölelnek, átkarolnak. Az Egyház a bennünket átkaroló, úton kisárő, közösségeinket megújító otthonunk.

Szinódust hirdetett a szentatya. Az első szakaszának már vége is. Legyél szinodális! .-szólt a parancs, legyél az úton együtt másokkal, és legyen ez az út a te, a ti izgalmas, fényes, komoly utad.
Az úton nem csak menni kell, mint ahogyan a turisták, vagy inkább a kóborló emberek mennek, a céltalanok, az önként távozó egyedüliek, sorstalanok, hazátlanok, kirekesztők és kirekesztettek, hanem örömmel kell menni. Örömhírt kell hirdetni, hirdetni, hordozni és átadni.
Az örömhír a zizegő szalmán síró, sírva nevető, mosolygó Kisded. Az Isten rendelte így, az örömhír születését, hordozását, első hirdetőként kijelölve, saját magát, hatalmasságának részét, mindenhatóságának társtulajdonosát.

Az úton menni és az örömhírt vállalni, hirdetni -látjuk- már több, mint egyedül rajta lenne.
Az örömhír küldetés egy vállalás, egy önként odaadott, az Istennek ajándékozott személyes tulajdonunk, mint a vértanú, az apostol vállalása: : "mitte me" azaz engem küldj. Engem válassz! Én legyek a kitűntetett aki érdemes lett arra, hogy ezt a küldetést, az örömhír hirdetését vállalja.

Újítsuk meg azútunkat- tegyük alkalmassá arra, hogy rajta örömmel menjünk.
Ne egyedül menjünk, menjünk társakkal. Menjünk lélekben mindenkivel.
Ehhez párbeszédet kell nyitnunk. megszólítani a másikat a mellettünk lévőt, elmondani az útunk célját, lényegét, tartalmát, hirdetni annak első hordozóját.
Beszélgetni kell. nem kommunikálni, hanem élő, eleven szóval beszélni. Azért van hangunk, azért van szavunk, azért vannak fogalmaink, hogy azt élő beszéddel elmondjuk, elmondhassuk.

Annyi sok témánk van, bőségében vagyunk a jó hír, az örömhír vezérelte témáknak.
Beszéljünk a béke teremtőjéről, a világbéke hordozójáról, annak halljuk meg üzenetét. ne hagyjuk, hogy elnyomja a béke üzenetét a kapzsi és fösvény úrhatnámság, az uralomvágy, a másik ember fölötti rendelkezés, életről halálról, jólétről, balsorsról.
Együtt vegyük észre a nehéz sorsú embereket. nem csak a tapasztalás, az érzékszervek szintjén, hanem a segítő felebarát gondoskodásának nemes cselekedetei gyakorlása révén.

Egyházközségünk élete a közösség élete vagyis közélet, annak minden velejárójával, az igazság felderítésével, a tudatlanság elűzésével és a vonzó jövőkép kialakítására tett lépéseinkkel. Beszéljünk erről!

Aztán itt vannak köztünk a mi vallásunktól eltérők élete is. magyar emberek éppen úgy mint mi. Magyar sorskérdésekkel, magyar hittel de eltérő gyakorlattal. Ez különböztet meg bennünket egymástól. Az eltérő gyakorlat. Ki így, ki úgy, de mindannyian az örömhír hordozói vagyunk.

Nem csak szánkkal, de tetteinkkel is hirdetjük azt amit hiszünk. Amiben hiszünk. Egy országban élünk, egy településen vagyunk, ha más-más csapatnak is szurkolunk (hogy stílusos legyek) de egy a célunk: a győzelem. nem kölön-külön de egységben, egy és ugyanaz az út amelyen járunk: krisztusi út ez. Krisztus hirdette út, amely egységes és közös győzelmünk záloga lesz.

Szinodális szellemben élünk. Ez a győzelemhez vezető út legfontosabb ismérveinek egyike.
Szinodális ami azt jelenti, hogy a létünk és a gondolkodásmódunk középpontjába helyezzük a megújuló egyházunkat. Az egyházunk helyi gyakorlatát. Hiszen ugyanazt a kenyeret kaptuk mindannyian. Az élő kenyeret amelyet -szimbolikusan kifejezve- együtt törünk meg. Nem énközpotúsággal, az én hangsúlyozása mellett, a kikövetelt tisztelet (ami engem illet) mellett,hanem közösen azaz egy szívvel, bár több kézzel. Egy szívvel, ugyanúgy dobbanó szivekkel.

Nem csoportosulás a mi együttlétünk. nem utcasarkon összeverődött sereg hanem közösség, amelyiknek tudottan szilárd ismeretei vannak, közös céljai és együttes erővel történő munkái.

Ehhez az átalakult (megújult) közösségi szellemhez megfelelően alázat kell. Nem megalázkodás egymás előtt, hanem alázatosan vagyis a saját érdekeim elé a közösség érdekeit helyező magatartás, a közösség tevékenységének iránya pedig Jézusra mutató, abban megtaláló örömhír-szerinti magatartás.

Tudjuk hát a szinodális szemlélet egy olyan magatartás és stílus amelyik megújítja a közösségeinket.

Ez a végcél. Ezt elérni mi magunk szerepeket vállalunk, mondhatni mellékszerepeket, az irányítás mellett a felismerést vállaljuk, mert tudjuk, hogy ennek a folyamatnak a főszereplője az irányítója a Szentlélek.

Legelőször is kérnünk kell tehát őt, a Szentlelket, hogy járja át a közösségeink szemléletét, a mi utunkat irányítsa. Ha ezt el tudjuk érni, akkor szinodális, együttjáró, megújuló, örömhírt hirdető, küldetéseinkben sikeresek leszünk, személyesen is és együttesen is.

Három kulcsszó, vezérgondolat:
az egyik a közösség mint cél de mint eszköz is a végső cél eléréséhez
a másik az aktív részvétel, nem kívülálló harmadikként élni
a harmadik átérzése annak a nagyszerű bizalomnak amiben részesülünk, hogy megújítva közös szellemben működő, a Szentlélek irányítását kérő hitéletünket, -mint létezési módot-mi az életünk részévé, küldetéstudatos magatartásunk legfontosabb elemévé, önként vállalva tesszük.

Kedves barátaim mindannyian lelkes tisztelői vagyunk Kossuth Lajosnak a kormányzónak, hazafinak, Magyarország jobbítására törekvő államférfinak, -bár túlságosan is profánnak tűnnek szavai az eddig elmondottak fenköltségében- aki azt mondta az országgyűlésnek amikor a támogatásukat kérte, hogy annyi lelkesedést a kivitelben mint amennyit tapasztalt a megajánlásban, akkor Magyarországon a poklok kapui sem fognak erőt venni.

Most is elmondhatom, mert ha ez 48-ban igaz volt, akkor méginkább igaz napjainkban.
Most az ember egyedülien csak az ember szándékán és cselekvésén múlik, hogy erőt vesz e rajtunk a poklok kapuja, vagy kudarcot vall. Csakhogy akkor, 48-ban az ország sorsa függött ezen -mely a történelem során még jóra is fordulhat a kezdeti kudarcok után- de a mi mostani döntésünkön végső soron a saját üdvözülésünk múlhat.

Emeljük hát fel a készülődés méltóságát a saját emberi rangunkra amely sokkal nagyobb annál, hogy bármi könnyed igéret attól eltérítsen bennünket.