A remény forrása

Milyen az ember természete?
Rejtélyes.
Megmagyarázhatatlan, sokszor ellentmondásos. De így is nagyon furcsa. A tudott ellentmondásokban is furcsa.

Figyeld meg, reggeli ébredéseidet. Azt a pillanatot, amikor az alvás és az ébrenlét határán vagy. Figyeld meg, mi jut az eszedbe. Mire gondolsz, ebben a pillanatban, az ébredés és az alvás határán. Választóvonal ez. Olyan mint az élet és a halál között húzódó mezsgye.

Egyszer -jut most az eszembe- hajnali ébredéskor kék porcelánokról gondolkodtam. Igazán szólva, nem is tudom, hogy van-e kék porcelán. Lehet, hogy olyan ez mint a mesebeli kék madár. Mint a szerelmek kék madara. A kék madár is éppen olyan rejtelmes, majdnem misztikus, izgalmasan homályos mint a kék porcelán.

Egy dologban biztos voltam, mégpedig abban, hogy ha van kék porcelán, az nagyon értékes lehet. Drága holmi. Ajándéknak is nagyon drága. A drágaság ott jelentkezik ahol a ritkaság az uralkodó. Ritka, ezért drága. Az arany is, a gyémánt is, a szerelem is, a kék madár is és a kék porcelán is. Ritka jószágok nekünk. Ritka jó-ságok, nem mindennaposak, nem jár csak annak aki megérdemli. Vagy sokszor még annak sem. Vagy mégis!

Ritka és szép, mint a boglárlepke. Az égszínkék boglárka. Figyeld meg, ha van szerencséd, az égszínkék boglárka lepkét sárga szirmú virágon. Ez a boldogság. Ezt látni. Színharmónia, szirének dallamos üzenete, szemkápráztató, ecsetvonásokat kíván, megörökíteni el ne hagyjon, mindig velünk legyen, a konyhánk falán kifüggesztve, vagy a nappaliban, hálószobában ébredést vidító, napindító gyönyörűség.

Tárgyak között ugyan, de nem tárgyakban élünk. Nem autóban, házban, tengerparton vagy a villamoson mert ez csak környezet nekünk. Szimbólumokban élünk. És eszmékben. Eszmélésekben is ideákban. Ideológiákban sem csak szemléletben.

Gondolatokban.

Aztán a gondolat átmegy cselekvésben. A gondolat átmegy a Genézisbe, az eredetbe, az alkotásba, alkotni tudásba, cselekvőképességbe.

Számunkra természetes már, hogy a szellemi lét a lélekben honol. Ott van az otthona, ott érzi jól magát, ott van az álom és az ébredés határán.

Mennyi felesleges gondolat, hiú ábránd, gyermekes naívság, felnőtt-léti korlátoltság és egoizmus, énközpontúság gyötör bennünket naponta.
Mennyi csupán csak szólam hagyja el ajkunkat, viaszból készítünk magunknak szárnyat, ebből emelkedünk felfelé. Föl a nap ragyogása felé, mint Daedalos, szárnyaink elolvadnak és zuhanásba kezdünk.

Nem hagynak bennünket megerősödni valakik. Hitben, érzelemben, vágyakozásban, föld-fölöttiségben, harmóniában. Mintha fájna valakinek a mi boldogságunk. Ellenünkre esküsznek. Félelmeinkre építenek. Bizonytalanságunkra telepítik törékeny vágyainkat, félve kimondott holnapunkat, egy kis jóért, szépért és nyugalomért esdeklő szavunkat.

Riogatnak bennünket. Félned kell, rettegned kell, fogaidat összekoccantó vacogással várni majd a rossz időt, a jeges utat, a leszakadó eget. Akkor is ha csak majd eső simogat, akkor is, ha verőfényesen süt majd a nap, ha száraz lesz a föld a talpad alatt. Akkor is félj!

Így lesz orkánná bennünk a lágy szellő, télikabát-hordozóvá a tavaszi kellem, megáznak földjeink bár már nem kellene, kifagynak vetéseink kenyérgabonát termő gyámoltalan gyökerei, égzengés lesz és vihar, orkán és cunami. Ha itt nem akkor máshol. Csak lelked ne legyen sohasem nyugodt.

Sohasem? Sohasem legyen nyugodt?

A várakozás idejében sem? Az istálló melegében sem. A befogadó pásztorok vendégszeretetében sem?
Mária ölelésében sem? A síró kisgyermek ajakgörbítő mosolyában sem?

Mindig csak menekülés legyen!

Betlehemből Egyiptomba! Menekülés a heródesek elől, a villámfegyverek elől, a kazettás bombák elől.

Az emberek gyilkos szándéka elől!

Volt egy nap. Egy fényesen ragyogó nap. Volt egy mosoly. Volt fájdalomba hajló világteremtő öröm.

Elhozza ez nekünk, nem mást, mint magát az Istent. Ez lesz a reményeink forrása.

E lesz a mi valóságos, álomban született, mennyei fényekkel ragyogó kék porcelánunk.