Dányi történet (első rész)

Száz évnél is régebbi már

Az istálló ajtaja résnyire volt nyitva amikor Vendel ébredezni kezdett.János fejére húzta a takarót -mely nem volt más mint egy durván szőtt lópokróc-, hogy semmi világosság ne zavarja az alvásban, de a legfiatalabb testvér, András már ily félhomályban is a kertben volt, rossz bicskájával faragta a fűzfavesszőt amelyik a végén majd megszólal, síp lesz belőle. A Dánsárban járt tegnap, a "Szőlőföld" nevű dűlőben, (nova szőlő termett ott), akkor találta meg a csordakút mellett azt a fűzfabokrot ahonnét a sípnak való származott.

Testvérek voltak ők hárman, a nagybátyjuk háza mellett volt a portájuk, aki befogadta az árvákat, a három fiútestvért és két nővérüket az édesanyjukkal, immár nyolcéve, az édesapa halálát követően.
Vendelt az istállóban lévő jószagok éhes zörgése ébresztett, kipattant az ágyból, a rossz fakerevet öleléséből, gyors csizmát húzott, villát fogott és a szérűskertbe sietett takarmányért.
Mindhármuk számára az istálló adta az éjszakai szállást, szolgáltatta az álmot dédelgető meleget télen is, a barmok adta élő kályha által.

Háború dúlt a világban -tudták meg az édesapjuk testvérétől, aki világot járt ember volt, messze híres erejéről és példásan vezetett gazdaságáról, valamint a nagycsaládot összetartó szeretetéről. Ő mondta a gyermekeknek, rossz világ következik, összeveszett a muszka a japánnal.

Vendel, a villa hegyén a szénával, nagy robajjal nyitotta az istálló ajtaját. Jánosnak mindez terhére volt, meg is jegyezte dörmögve a bajúsza alatt: "Kee mé zörög itt koránt reggel, nem haggya alunnyi az embert" . Vendel sem maradt válasz nélkül, szemére vetette öccsének a késő estig történő ébrenlétet, még az ötös petróleumlámpa elfújása után is morog magában az alvás helyett. Vendel jól tudta, hogy János öccse késő éjszakában nyúlóan imádkozik. Hol magyarul, hol latinul, a szentmise szövegét mondja.

A Nagyutcában lustán fodrozódott a víz a kis patakban. Ez a csermely a falu felső végében eredt, a Szent János szobortól még nyugatabbra. Szelíden nézte a vizet immár lassan 150 éve ez a szép szobor, ami a gyónási titkot őrző cseh püspök emlékére állítatott a György gazda jóvoltából. Adakozó család volt a Menyhárt család, az öreg Menyhárt főleg, aki annak örömére, hogy önálló eklézsiát kapott a község még kápolnát is épített a dombra, Kóka felé tartó út mentén.

Az áprilisi napsugarak már kiszólították a fényre a vízparti növényeket, a gólyahírt, a sások különféle fajait, a békalencse is virágzott a víz tetején.

Tavasz van, a dologidő kezdete és az iskola is várja tanulóit még egy ideig, egészen addig, amíg nélkülözni tudják a gyermekkéz szorgalmát a családban.

Alig húsz éve készült el az új iskola is a pincesor melletti domb oldalában. És milyen jó, hogy már készen volt mert az Isten házát helyettesítette a templom összerogyásakor, de lassan visszaköltöznek a népek az új templomba, amit nagyon óhajtanak már.

Hideget lehelt még az ég, amikor András térdig felhúzott, foltokkal ékesített nadrágjában belegázolt a vízbe. Piócát, rákot keresett, le-lenyúlt egészen az iszapos rétegig és a keze fején végigcsorgó barna vizet kémlelve, fontoskodó képpel mindig fűzött mondanivalót a látottakhoz.

A lelkiismeret megszólalt egy pillanatra: iskolába kellene menni. De amilyen gyorsan jött a gondolat ugyanolyan sebesen elszállt. Jobb volt itt mint az iskolában. Ezt követi majd a romos kántorlak falai között a kincskeresés és ezek izgalma erősebbnek bizonyult mint a tankötelezettség.
A talált tárgyak bizarr történeteket indítottak el az agyában, ezt ahogyan tudta el is játszotta, botokkal, vesszőkkel, vasdarabokkal gazdagítva az arzenált.

Szülém!
Kiált be az ablakon János az édesanyjának: András már harmadik napja itthon marad az iskolából, most is az Utcában játszik.

Az iskolában, mióta felépült, már három tanerő dolgozik. Három osztályban, igaz, a harmadikat csak most tudták megnyitni amióta Artúr tanító úr is megérkezett.

Artúr tanító úr tudatában fontos személyiségi voltának, mint földesúr járta az utcákat. Peckesen lépkedve, csípős megjegyzéseket téve az asszonynépség láttán, de leginkáb a pincesor felé oldalgott üres óráiban.

Az a pincevizslatás olyan megrögzött szokásává vált a tanító úrnak, hogy még akkor is rajta tartotta fél szemét az osztályterem ablakával szemben lévő nehéz pinceajtón amikor a számtan példát adta föl a gyerekeknek, akik a palatáblájukra szorgalmasan vésték, görcsös akarással a számokat.

Ajtónyikorgás hallatszott szűrt fények kiséretében amikor Máté uram a pincegádor első lépcsőfokára lépett.
A tanító úr vette sétapálcáját, kalapját és Máté gazda üdvözlésére sietett. Vagy inkább a híres nagyháti bor zamata hívta a tanerőt a pincébe. Ez rövidesen kiderült.

A háromszáz literes hordón volt most a csap, frissen odatéve, a tegnap esti borfejtést követően. A hasas hordó ászokjával nem kellett Máté uramnak bajlódni, a lopó megszívása is nehezére esett már.
Aranysárga nedű folyt a pohárba, Isten-Isten, köszöntöttek egymásra az ivócimborák, Máté gazda és a tanító úr.

Az ebédhez bor jár minden borosgazda családjában. Az emberek két pohárral kapnak, az asszonyok csak eggyel. Ez a kvantum. Így marad majd még aratásra is, sőt a krumpli ásást is megéri a vége. Be kell osztani, hosszú az év és a szőlő olyan fajta, hogy sok éjszakát kinn kell tölteni a szabadban míg eljön az október, a szüret ideje.

Artúr tanító úr jókedvűen köszönt el a pince tulajdonosától. Ez a jókedv nem tartott sokáig, mert amikor az osztályterembe lépett, egyik szemhéja a homloka közepére szaladt, a másik lefelé konyult, szeme szikrát vetett, mindez rossz előjele volt a következő pillanatok történésének melyet a gyerekek, ismerve a tanító úr pincelátogatás utáni szokásait, már mind a pad alatt hasaltak, hogy a közéjük repülő sétapálca ne érje el őket.

Amikor Artúr tanító úr -aki egyébként mindenki által tisztelt és szeretett személy volt (mert hát kiben nincs kisebb vagy nagyobb hiba, mely könnyen megbocsátható), becsukta maga mögött az ajtót, a gyerekek szívére kötve a megígért csend megtartását és a nélküle is tartó töretlen szorgalmat, András már az osztályterem ablakában volt, hóna alatt a palatábla és a palavessző, az utcára kiugorva futó lépésekkel az Utca felé igyekezett.

András és testvérei, az özvegyen maradt édesanyával (Szüle-ahogyan a gyermekei nevezték- Anna nénével ahogyan a fiatalabbak hívták, József gyámsága alatt voltak.

József! Szólította halálos ágya mellé testvérét az öreg Vendel, utolsó kívánságomat teljesítsd, ha nem teljesíted, megver az Isten. Az utolsó kívánsága Vendelnek az volt, hogy testvére gyámolítsa, segítse özvegyen hagyott feleségét és árva gyermekeit.
József jó testvér volt életükben és Vendel halála után is az maradt. Gyámolító, gondoskodó atya.
A fehér bajúszú Péter, az unokatestvér sem nézte tétlenül a fiatalok felcseperedését, segítette, támogatta törekvéseiket, mely majd a következőkben világosságra is kerül.

Tudták ők, bölcs és tiszta észjárással rendelkezve, hogy a szeretet éltető erő annak is aki adja, annak is aki kapja.