Nagy Pityu halálára

Tizenegy éves volt amikor megismertem, 1967-ben.
A társai "igazgatópityunak" becézték, miután édesanyja az iskolánk igazgatója volt.

Kedves, mackós mozgású gyerekként többször járt nálunk is, emlékszem egy alkalommal még a kertbe is lejött és segített a krumpli szedésben. Nem erről volt híres elsősorban, mármint a fizikai munka szeretetéről, de inkább barátságot keresett nálunk, mely nem csak azért volt fontos a számára mert én éppen kezdő tanár voltam egykori iskolámban, ahol ő most kisdiák éveit töltötte, hanem (inkább) azért, mert a hugom osztálytársa volt.

Elméleti tárgyat nem tanítottam abban az osztályban amelyben ő járt, -kivéve egy rövid időszakot, amikor matematikát kellett tanítanom, ami nem volt az én szaktárgyam.

Az osztály (ahogyan megismertem a Hat "a" osztály ahová járt, nagyon jó képességű gyerekekből állt, közülük többen a pedagógus pályát választották , de lehetett volna még több értelmiségi pályára kerülő gyerek, ha nem terjedt volna el túlzottan is a szakközépiskolák favorizálása a szülők körében. (Én ez ellen sokat harcoltam)
A "b" osztály főnöke lettem én magam, így tanúja voltam a rivalizálásnak is éppen úgy mint annak a mai napig megfejthetetlen rejtélynek, hogy miért jobb az osztályátlag az "a" osztályokban ,de miért jobb a közösségi szellem (vagy inkább a nyíltság) a "b" osztályokban.

Pityu jó eszű, jó képességű gyerek volt, de szorgalmában -így előmenetelében is- inkább volt rá jellemző alkatából adódó "lezserség" mintsem a görcsös akarás.

Végül rajz szakos tanár lett és iskolánkból ment nyugdíjba -sőt mint mondta legutóbbi találkozásunk alkalmával, visszament tanítani a nyugdíjas évek közepette is.

Nagy Pityu értelmiségi szülők egyetlen gyermeke volt. A Dunántúlon (Badacsonytomaj) volt a családi indíttatás, mivel nagymamája ott élt és édesanyja is ott töltötte gyermekkorát. Talán ott is született.
Az anyai nagymamának filmvetítésre alkalmas épülete volt.
Egyébként nem sokat tudunk a család életéről, bár a kapcsolat köztünk barátságos, egy időben mindennapi volt, túlterjeszkedve a kollégiális viszonyon is.

Az édesanyja mint láttuk Dányban volt iskolaigazgató, de itt tanított történelmet és rajzot a jogász végzettségű édesapja is.

Fontos volt István életében -mint ahogyan mindannyiunk életében az- a családi minta, a családi háttér.

Karácsony előtt nem csak karácsonyfát állítottak de a Betlehem sem hiányzott a nappali szobából.

Pityu beilleszkedése a dányi társadalomba a szülői mintát követte.

Ha azt mondom, hogy nem sikerült eléggé "dányivá" válnia, akkor egyáltalán nem leminősítésnek szánom ezt a megjegyzést.
Sőt!
Olyan messzirő, más kultúrából, a kisvárosi létből és más történelmi körülmények közül kerültek községünkbe, "igazgatópityuék" hogy e két értékrend nagyon sokszor ütközött. Az alföldi, palócos jelleget hordozó, inkább álmos és beletörődő, inkább simulékony mint érdekérvényesítően kritikus helyi, a tapolcai hegyek lázító szellemével szemben.

A dányi sokszor langyos, sokszor lapos, közéleti és a magánszférában is tanúsított magatartás sok pontján ütközött -mint mondtam a jobbára értelmiségi (művészi), inkább a polgári létmódhoz szokott, vagy abban élő Nagy család korábban élt múltjától.

A dányi nem mindig nyílt, az inkább beosztotti -már majdnem azt mondtam, jobbágy-maradványok vonásait tükröző- beletörődő, csak dörmögve lázadó (vagy még úgy sem) a mindig az utasítást követő sőt arra váró magatartás, melyet történelmi hatások nyomán viselt, nehezen volt elviselhető a más tájakról ide érkező embereknek.

A dányi viszonyokra alkalmazott, sokszor pikírt megjegyzést hallotta otthon a gyermek, mely nem volt éppen alaptalan, de mindenesetre inkább eredményezett benne szembeállást a helyi viszonyokkal, mintsem a helyzetbe való belesímulást.

Az a tény, hogy a pályáját itt kezdte községünkben, itt is maradt, mondhatni élete végéig, itt élt családi életet szintén közszolgálatot teljesítő, de egy még másabb környezetből érkező szakemberrel, feleségével, itt jártak gyermekeik iskolába, mind-mind azt bizonyítják, hogy a község életét és az iskola belső lényegét inkább színesítő ember volt mintsem langyosan belenyugvó, mindenre rábolintó egyén, aki a kialakult helyzetet szenvedésként éli meg.

Nem volt harsány, közéleti szerepeket nem vállalt, nem tolakodott senki barátságát elnyerni, megmaradt annak a talán a művészet területén több sikerre is képes egyszerű embernek akit a dányiak megszerettek, elfogadtak és becsültek.

És most búcsúznak tőle sokan.
Tanítványok, barátok, munkatársak, a Nagyhát "rengetege" melyet oly sokszor bejárt erdei barangolásai során, a szenvedély a kilőtt nyilak záporserege, a vesszők suhogása, baráti bográcsolások nótázó kedve egy kedves, barátságos tanító-tanár személyét és emlékét őrzik még sokáig.

Nyugodj békében István a szeretett földön, Pannóniában ahová költöztél Hunniából, a mi jó emberek emlékét szívesen őrző földünkről.

Reqis cat in pace!