A keresés jegyében

Az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója van.

Állok a közel száz éves épület udvarán, szembe az épülettel. Hátam mögött kerítés és tőle 10 méternyire a HÉV vonala. Jön is (megy is) húsz percenként, de nem zavar a kerekek csattogása.
Hűvös van, itt az árnyékban méginkább az, hiába a nap már telelőre készül, bármennyire is próbálja bizonygatni sugaraival életének telt gazdagságát, -megsárgultak már azok.

Az épület szokatlan formájú. Hallottam már azt is valakitől, hogy giccses, azt is, hogy Kádár-kocka. Pedig nem giccses és nem is az említett érában épült -hiszen mondtam már az elején. Száz éves lassan, Gödöllő egyik jellegzetes pontján áll, tetszik neki vagy nem, az autóbusz pályaudvar van a 30-as út túlsó felén.

A Bezsilla villa ez -kitalálhatták azok akik egy kissé jártasabbak Gödöllő történetében mint mások.

Ide kerültem ünnepelni, ennek személyes okai is vannak. Olyannyira személyesek, hogyha elmondanám, csak azok értenék akik hozzám hasonló korúak. Az ötvenhatos forradalomról személyes élményeket is őriznek tudniillik, mert a jelenlévők között -mint látom, nem sokan mondhatják ezt el magukról rajtam kívül.

Keresem a megfoghatatlant, a felmérhetetlent, az emlékeknek egyedül hitelt adó gyermekkori énemet, a kicsit félős, kicsit az életre csodálkozó, kicsit felnőtté válni akaró (legalábbis a gondolkodásban) 11 éves énemet, aki látott élő forradalmárt, községünkön átvonuló szovjet tankok órákig tartó menetét, látta tanítóinak azt a másik énjét, a gondolkodásnak és a cselekvésnek az olyan fajta átváltozását amelyik feltárhatta, megmutatta az ember igazi énjét.
Színészek vagyunk mindannyian ugyanis, egy nagy színpad hol tehetséges, hol kevésbé az, igyekvő játékosai, sokszor viszont az élet jeleit visszaadó, igazi arculatot mutató példái, példaképei, - dacára a tettnek, eljátsszva a péteri tagadást is a Gabbalán, a köves udvaron, esetleg "a te tudod, hogy szeretlek" szintén péteri igaz színvallást.

A Bezsilla villa udvara a forradalom évfordulójának napján a gödöllőiek emlékhelye. Egyébként is az.

Az épület is forradalmi ami a stílust illeti. Nem is stílus ez, a Bauhaus, hanem gondolkodás, formáció, forradalmi szemlélet az építkezésben, a belsőépítészetben, de képzőművészetben is, -hát miért ne lenne az a hétköznapi életben. Az ünnepi alkalmakkor meg pláne.

Ezt az épületet Bezsilla István építtette még a múlt század harmincas évek táján. Egy jól futó ügyvéd volt ő, ami alatt a családjának szélesen kitárulkozó szálait értem -még turai kötődés is van- egészen Pestújhelyig tartó nagy család polgári létmódját, amelyik éppen a Bauhaus gondolkodásban mutatta meg a társadalmi forradalom lehetséges egyik útját.

A forradalom idején rendőrség volt benne, aztán ide költözött az egyetem tanárképző intézete most pedig a gödöllői cserkészek otthona.

Ennek az épületnek udvarát egy alacsony kerítés zárta el a közterülettől amikor karhatalmi célokat szolgált. Börtön is volt, de legalábbis fogda, ahol embereket őriztek 1956-ban.
A rabok kiszabadítására szövetkezett néhány fiatal, köztük Balázsovich András is akit (hátulról) lőttek le az épületben tartózkodó rendőrök. Emléktábla őrzi bátor tetteit, hősi halálát, miként még egy fiatalnak, Kiss Antal esztergályos tanulónak, aki szintén Gödöllőn halt meg a forradalom idején.

A helyszín ihletett, az esemény drámai, az emlékek pedig jelen vannak.

Emlékezzünk hát vagy ünnepeljünk?

Az ünnepségek, emlékezések sokkal érzékenyebb közösségi megmozdulások annál mint amit gondolunk róluk. Vagy mondunk, mesélünk, felidézünk, előhívjuk.

A társadalmi -közösségi megmozdulások, összejövetelek, megjelenések alkalmak sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak annál mintsem a hétköznapi gondolkodás korlátai közé szorítsuk őket.

A gondolatoknak tág teret kell hagyni. Ez az emlékezés lényege. Ez az ünneplés próbaköve.

Az 1956-os forradalom lényege ugyanis a zárt rendszerben tartott gondolatok kiszabadulása. Ennek folyamányaként az ember nem marad tovább az ő kis zárt és megfélemlített, szűk réseken áthaladó gyötrelmes mivoltában, hanem a teremtés biztosította szabadság járja át éppen úgy mint ahogyan átjárta az első emberpárt abban a gyümölcsöskertben ahol a tiltások és a szabadságok egyensúlya és összhangja halhatatlanságot biztosított nekik.

Az első emberpár a szabadságával úgy élt, hogy ezzel megsértette legfőbb korlátját, azt a szabályozó rendszert, hogy az ember nem lehet helyettese az Istennek. Főleg nem lehet helyettesítője.

A magyar forradalom szabadságának légköre, lendülete, mint a fagyott testet átjáró meleg olvasztotta fel a forradalom előtti magyar történelem fagyos légkörét.

Ez az ünnep mondanivalója. Ez az esszenciája. Ezt kell nekünk, ünneplőknek, emlékezőknek kifejezni a meglévő eszközeinkkel.

A sátán azt mondja az Éden kertben: egyél a tiltott fa gyümölcséből és akkor olyan leszel -vagyis korlátaitól megfosztott- mint az Isten.

A pesti srácok, az egyetemisták birtokba vették, vagy megkezdték birtokba venni a magyar élet gyümölcsöskertjét.
Készítettek leltárt. Melyik fa milyen gyümölcsöt terem, melyik fának érett a gyümölcse melyiké még éretlen.

Ezért győzött a forradalom! Néhány napig tartóan. Nem közelítettek a tiltott fák felé. Ezért volt a magyar forradalom szent és nemzeti, szemben a francia forradalommal, melynek hamis eszméit hiába is terjesztik nekünk mert azok a tiltott fáknak gyümölcsei megdézsmálásából állnak össze. (Ez teremtette meg őket)

Nem nyúltak a tiltott fa gyümölcséhez a magyar forradalmárok. Ehhez még nem konzultáltak az Úrral, még nem építették ki -magyarán szólva- azokat a demokratikus intézményeket amelyek majd befejezik a leltárt és kijelölik a tilalmi zónát a tiltott fák gyümölcseinek fogyasztását illetően.

Alapintézményeket hoztak létre, nemzetőrséget, kollektív jogok feletti rendelkezésre hivatott szerveket és megtisztították a terepet a csúszó-mászóktól, magától az ördögtől is.

A sátán most sem volt tétlen. Hatalmát minden áron érvényesíteni (folytatni) akarta és ezért szövetkezett más gyümölcskertek hamis és álnok fáival, amivel megmérgezték, megölték a magyar forradalmat.

Az 1956-os forradalom üzenete nem csak november 4-ig tartott, addig a napig, amíg idegen fegyveresek, nyelvünket, céljainkat, hitvallásunkat nem ismerő katonák hozzánk betörve elfojtották azt.

A magyar forradalmi eszmének mindig élni kell. Égni, világítani az emberek legszélesebb rétegei között, mert az a láng mindannyiunké.

Mindig élni kell, égni mert különben naponta gyalázzuk meg annak szent testét, törjük össze eszméit és dobjuk el mint a használt és rongyos ruhát annak viselete után.

A szabadságnak, tisztaságnak, együvé tartozásnak eszméje a láng amit hordoznunk kell.
Az emberi méltóság tisztelete, az "egy a magyar" kifejezés ösztönző ereje és közösségteremtő képessége nem tűr semmiféle diszkriminációt, politikai nézetre, hitbéli hovatartozásra vagy arra nézvést, hol lakunk, hol élünk, kiket szeretünk, kiket csak távolról vagy kiket még úgy sem.

Az emberek és csoportok megosztása és megosztottsága az 1956-os forradalom elleni vétségnek számító tudatos tett, amely erkölcsileg bűn, politikailag a nemzetet gyengítő, tiltott fáknak gyümölcseinek fogyasztására biztató árulás, amelyik nem csak a ma élőket de a forradalom áldozatainak emlékét is gyalázza.

Állandó, vagyis folytonos (permanens) forradalomban élünk. Ez a mi hivatásunk attól kezdve, hogy a Kárpát medencébe léptünk.
A forradalmainkat őseink hite és emléke nem csak őrzi de irányítja is.
Ezt kell észrevenni ahhoz, hogy 1956 méltó örököseinek mondhassuk magunkat.

Különben ünnepeink semmitmondóvá válnak amit unott áhitattal néznek a mindig mindenben beletörődő, a forradalmi lelkülettől távol álló, tiltott gyümölcsök megszerzésére leselkedő emberek.