Félelem

A félelem szorongást szül. A szorongás depressziót.
A szorongás az agressziónak is melegágya.

A félelem, rettegés, baljós előjelei egy beteg nemzedéknek, korosztálynak, nemzetnek, világnak.
A félelem sokszor saját magunk kishitűségéből ered, pesszimizmusból, jövőtlenség-érzetből, kilátástalanság-szemléletből, az elesettségből.

Boldogabb országok, nemzetek, népek, korok, mentesülnek az ember életét megnehezítő és megkeserítő negatív érzelmektől. No, nem egészen tudom, mert baj mindenhol van, veszély mindenhol jelentkezik.

Egy tanulságos előadásra még ma is emlékszem, boldogabb, szegedi időszakomból.

Veczkó József a pszichológia tanszék docense jóságos öregúr volt, tele pozitív élettapasztalattal és bölcs derűvel, nyugalommal.
Egy kislánynak -mondta a már idősödő professzor- az orra hegyén pattanás képződött. E szép kislány ezen úgy megrettent, hogy félelmében egy elképzelt helyzet elővételezésével (projekció) egészen lelki beteg lett. Erre -mivel az emberi szervezet egységes egész- a pattanás még inkább növekedésnek indult. Ez a növekedés még betegebbé tette a kislány lelkét, amely -természetszerűen- gyarapodásra serkentette a pattanás sejtjeit. A méretében egyre csak növekvő mitesszer (mert mi más lehet egy szép serdülő gyermek arcán) egészen az önkívületi állapotig fokozta a kialakult lelki traumát, mely végül egy steril géz igénybe vételével minimálisra zsugorodott és rövidesen el is tűnt.

Ilyen elváltozások (nem betegségek, csak szokatlan jelenségek) bennünk is az atommaghasadáshoz hasonló láncreakciókat indítanak be és lesz egy ártalmatlannak tűnő helyzetből komoly lelki konfliktus.

Bár csak erről enne szó.

Isten ellen való vétek ami a kereskedelmi csatornák egyikén-másikán megjelenik előttünk, hosszú percekig, ismétlően, hol, mikor, milyen "pattanás" képződik a világ testén és kelt ez bennünk rémületet. Igen, tudom, emberi tragédiák, balul végződő emberi sorsok, tudatos tönkretevői az életünknek stb nem kevésszer fordul elő sem a környezetünkben sem a világban.

Háború itt is, ott is. Vihar, tájfun, pusztító árvíz erre is arra is. Lövöldözés csak úgy laza időtöltés gyanánt, vagy véres leszámolás. Idegenek és mind rossz arcúak, életünkre törő vad csapatok leselkednek ránk.

Gazdasági recesszió, infláció, megtorpanás, kereskedelmi protekcionizmus, éh-halálba kergető földönkívüliek (földnélküliek inkább), életünkre, lelkeinkre vadászó zombik, képek az összetört városokról, a szétlőtt épületekről, a tönkre tett szívekről. Az embert elpusztító fenevad-számba menő gyilkoló gépek, rakéták, lövedékek, "csodálatos" fegyverek melyek a pusztulás válogatott nemeit kínálják, stb stb nem hiányozhat napi nulla-huszonnégyben a hírekből.

Ilyen lenne az élet? Ez az élet?
Ez a homo sapiens harmadik évezredi világa?

És mindezek mellett persze vannak jók is! Nem mások, mint mi. Mi, akik észrevesszük a világ ármánykodását, de mi magunk ártatlanok vagyunk.
Mi látjuk, mit kellene tenni (másoknak) de mi a fülünk botját sem hajlítjuk a jó felé.
Mi elmagyarázzuk másoknak mi a teendő, de némaság sújtja szánkat szólni erről.
Mi belekiáltjuk a világba az emberiség bűnét, de mi életünk minden percében a tizenkét éves Jézus tanításait hallgatjuk, miként tették ezt jobb időkben a tőlünk szerencsésebbek.

Nem barátaim! A probléma is mi magunk vagyunk, miként annak észrevevői.
A bűnösök is mi magunk vagyunk nem csak a penitencia osztogatói.
A világ megrontói is mi vagyunk nem csak annak a széppé tevői.

És nincs kivétel. Nincs!

Legfeljebb árnyalatok vannak. És itt-ott néhány Teréz anya. És a semmiről nem tehető ártatlan gyermekek.
Akiknek kontójára mi, felnőttek cselekszünk. Akiktől elvesszük a lét puszta feltételét, hogy vegyünk magunknak még egy autót.
A meg nem születettek ellen követünk el bűnöket, akár csak a hallgatásainkkal is. ("mert cinkos aki néma")

Nincs vissszaút! Nincs?

Egy másik utat kellene járni. A visszaút már felperzselődött, kietlen, barátságtalan, néma.

De vannak még utak! Előre menők, tiszták és makulátlanok. De ezeket elfelejtettük.

Nem kéne egy útkereső felfedezésre mennünk?

A legrövidebbet megtalálni elsőként. Ez a szívünkig vezet.
Aztán a másik emberig elmenni, ehhez ki kell nyújtani (tárni) a kezünket.
Aztán a Jászolig elmenni, kérges munkáskézzel, ráncolt, megtört és tudós homlokkal, csengettyűt fogni gyermekkézzel és oda térdelni, arra az egy helyre, ahonnét még felállni lehetne.

Különben a pattanás csak növekedni fog, miként a világ dermedt és lövegek erejébe mért, halott csendje.