Ha a magyar a magyart nem szereti (tiszteli, becsüli), és ha igen?

Jól meggondolom -tettem fel magamban tegnap (péntek) este, hogy mit írok és írok-e egyáltalán arról a kedves és bensőséges összejövetelünkről (Sebestyén Alapítvány, népfőiskola) amely délután öt órakor kezdődött és 7 körül ért véget.

Hogy miért gondolkodtam azon, írok-e róla?

Nem kevesebb okom volt erre mint az, hogy nem szabad egyetlen eseményt sem "túlhajtani". Nálunk ugyanis, ez a divat ma kishazánkban, és valljuk be a szűkebb környezetünkben is. Unalomig ismételni ugyanazt, a gondolkodó embereknek látni ezt nagyon fárasztó.

Tóth Lacira és Bandúr Tomira szívesen fordítunk időt, mert ezt, miként számos más dányi tehetséges gyermek, megérdemlik.

Nem teszünk mást, mint kifejezzük ezzel azt, hogy büszkék vagyunk magyarságunkra, miként az ő magyarságukra is, eredményeinkre, miként az ő eredményeikre is és kívánjuk mindannyiunknak, hogy a haza javára szolgáljon minden.

Az örömből is keveset mérnek manapság.
A társadalmi békének azt a formáját, kifejeződését, amikor egymás kezét megfogjuk és ezzel érzékeljük, érzékeltetjük az együvé tartozásunkat, az nem más mint örömünk kollektív demonstrációja.

Ha az öröm ilyen nehéz és sérülékeny lelki jelenség, hát hogyne volna sérülékeny a csalódás is. Az, amikor érezni kell az embernek, hogy ő ugyan deklaráltan egyenlő minden más társával, de vannak tőle egyenlőbbek is.

És ezek az egyenlőbbek úgy vissza tudnak élni egyenlőségükkel, hogy az egyenesen arroganciának tűnik.

Tegnap este is szóba került -egy pillanatra- amikor arról beszéltünk a végén, hogy elmegyünk Kiskőrösre, lévén Petőfi születési évének éppen 200-ik évfordulója.

Mindannyian láttuk azt a központ ünnepséget (talán láttuk), amit Kiskőrösről közvetített a televízió is.
A kisváros nagyon szépen megújult és aki látta a közelmúltban a költő születési helyének környékét, az bizonyíthatja, hogy nincs az az osztrák kisváros amelyik szebb lenne mint a mi Kiskőrösünk.

Szomorúan hallom, hogy Petőfi nem is volt jó katona, nem is volt katonás alkat és a róla elnevezett katonai laktanya ezután Mária Terézia nevét fogja viselni.

Történelmi órát nem akarok tartanai, nincs is hozzá képesítésem és talán megfelelő munícióm se, hogy ezt felvállaljam.

De különbséget én is tudok tenni -sok ezer társamhoz hasonlóan-, hogy megkülönböztessem Petőfi Sándort Mária Teréziától.

Az a pillanat, amikor a "hazaiak" nem tudták elfogadni, hogy nő legyen a császáruk, akkor a magyar főúri rendek kiálltak Mária Terézia mellett. Miért, miért így és nem másként tettek, az legyen a történészek gondja.
Igaz viszont, hogy vitam et sanqinem! kiáltással életüket és vérüket is felajánlották a védelmében, de ezt is csak azzal a megkötéssel -ami állítólag elhangzott itt szintén, csendben a hátsó sorokban: "sed non avinum" vagyis, életünket, vérünket ugyan áldozzuk, de "zabot egy szemet sem".

A köztünk legegyenlőbbek egyike Mária Terézia nevére változtatta a Petőfi laktanyát. Demokratikusan! Na, ebből lett nekem elég, és megszegve péntek esti meggondolt elhatározásomat, mégis csak azt állítom, hogy magyar vagyok, és nekem fontosabb Tóth Laci is, Bandúr Tomi is és minden falumbéli, beleértve a nem falumbéli Petőfi Sándort is mint akár a császárnő, akár az aki a császár nevét előnybe részesíti, a legnagyobb magyar költő nevével szemben ha az maga az egyenlők között is a legegyenlőbb.
Ez az ember ne feledje, hogy miniszternek lenni: szolgálat. A szó ugyanis ezt jelenti.