Tóth Laci harmadik bemutatott verse

SZENTMISE

Elmegyek én vasárnap a templomba,
s leülök az egyik kopott padba,
mert tartozom a teremtőnek,
adósa vagyok az Istennek.

Bűnbánatot kell tartanom,
s illőn köszönetet mondanom,
hogy rossz dolgok nem történtek,
azok most mintha kerülnének.

Isten házába ne csak akkor térjünk,
amikor a segítségét reméljük,
ne csak akkor bánjuk vétkeink,
amikor fellegek fedik lelkeink.

Nincsen most gondom, bánatom,
most nincs kereszt a vállamon,
nincs amiért könnyeznék,
nincs amiért szenvednék.

Hálát rebegek ezért Istennek,
kik olykor méltatlanul illetnek,
a düh gyatra káromlásai,
kínzatott elmék bűnös ajkai.

Leülni kopott padba megbánni,
majd tisztább lélekkel továbbállni,
tudom, lesz még megpróbáltatás,
de lelkemben tiszta a tudás.

Isten házába ne csak akkor térjünk,
amikor az ő segítségét reméljük,
ne csak akkor bánjuk vétkeink,
amikor fellegek fedik lelkeink.

Lesz majd sorsnak keresztje,
a torony csúcsán mint szemlélete,
magamban forduló hangulatomban,
ülék vasárnap a templomban.

A mise végén hazaballagok,
egész úton mélyen hallgatok,
hallgatom a harangszót,
s remélek még valami jót.

Remélek még valami szépet,
jót elhozó békességet,
áldott nevet,
szeretetet.

Még harangszó a fülemben,
még békesség a szívemben,
pihen a megnyugvás,
mely valahol csodás.

Túl a zaklatott napokon,
az orgonaszót hallgatom,
mely zeng még fülemben,
s egyszerű hitemben.

Remélek még valami szépet,
jót elhozó békeséget,
nyugodt helyet,
szeretetet.

Még orgonaszó fülemben,
még nyugalom a szívemben,
pihen a megnyugvás,
mely valahol csodás.

Visszanézek a templomtornyára,
az égre hegyesedő formára,
melyet földről el sem lehet érni,
ilyen nehéz igazán megtérni.

Nem lehet az ég felé törve,
mégis lelkemben tűnődve,
gondolat rágja lelkemet,
tépkedi a szívemet.

Remélek még valami szépet,
jót elhozó békességet,
pihent lelket,
szeretetet.

Még ima szava fülemben,
még nyugalom a szívemben,
pihen a megnyugvás,
mely valahol csodás.