Tóth Laci egyik verse

TELET ALSZIK

Telet alszik az ébrenlét,
elvesztette minden erejét,
tere a szintek bukása,
letűnt idő megalkuvása,
mely a jólétből elkóborolt,
valótlanból belekóstolt,
szippantotta agyvelejét,
fárasztván víg menetét,
alabástrom felszínén lebeg,
árnyképe tükörként dereng,
majd elalszik csendesen,
hol múltja temetetlen,
hol a láng égeti untalan,
így lesz örök nyugtalan,

Verselő szemmel nézem,
dermed a dér télben,
fent a mesztelen fák ágán,
telet alszik jég virágán.

Ellenérzésből szövött lelki háló,
melynek szakadása lévén fájó,
megtérése folyton szertelen,
mint csemetének új hajtása,
időhozomány folytatása,
méltóság hol rég megfeszült,
tudati lénye ellenszegült,
vétózta némely ellenlépés,
harsonaként világégés,
méltatlan torzó várfalon,
nincs már vért, nincsen oltalom,
felleg mélye örökös hatás,
miután nem maradt hajtás.

Verselő szemmel nézem,
dermed a dér télen
fent a meztelen fák ágán,
telet alszik jég virágán.

Lázálmában aztán félrebeszél,
arról mi régen benne él,
aztán magának él magában,
megélve azt hamarjában,
amiről másnak a véleménye,
múltjában rekedt reménye,
amely múltból szökell bokából,
kihozva mindent volt sodrából,
mintha megette volna kenyere javát,
elvesztette valódi hangját,
nem volt immár megkönnyezve,
vert sereg benyomását keltve,
telet alszik az ébrenlét,
elvesztve minden erejét.

Verselő szemmel nézem,
dermed a dér télben,
fent a meztelen fák ágán,
telet alszik jég virágán.