Visszajárók

Nem néztem körül, ki van mögöttem, előttem. Egy kép hívását követtem, egy arcél villanását, öreg, békés mosolyt, ziháló tüdő nehéz, sípoló lélegzetét hallgattam.

A hambitot láttam, régi udvart, üldögélő öreg embert. Vágyakozó, valamikor szépen lobogó mélytűzű szemében kihaló fényt, várakozást, beszélgetni vágyást és látni, érezni és tudni, hallani, ülj ide mellém, ezt édesen, sikoltva, vagy üvöltve, méretes visszhangot a szemközti falról és az ágak egymást súroló neszét és aztán csendben elmenni, elballagni. Ki az udvarból, ki, az útra, a földútra, köves útra és a csend kertjében megpihenni.

Előttem volt az én nagyapám képe. Elmosódva, símogatón és kemény igazságot súgva.

Mellette állt nagybajúszú két testvére, Vendel és János.

Vendel, az öregebb mindkettőjüknél, ül a lőcsös kocsi deszka ülésén.
A kemény fából hasított ülés faragatlan és masszív. A Tekerületbe menvén a mélyút gyorsan zuhanó ereszkedésénél a küllők közé tették, úgy, hogy a forgó kereket megállítsa. A deszkaülés másik vége a kocsiderék alját nyomta, így a ráfon csúszott egészen a lejtő aljáig.
Kisméretű ökle volt, rövid, de erős ujjakkal Vendelnek bácsinak, kérges tenyerének élével a héjas diót egy ütéssel feltörte, bármily vastag is legyen a csontburok.
Peckesen egyenes derékkal ült a bakon,kissé nyújtott kézzel fogta kétmarokra a gyeplőszárat és a két széles szíj elágazásához befért az ustor is. Dísz volt csupán a hajlékony mogyorófa a több ágból álló ostorszíj pedig csak lobogott mint a szállni készülő papírsárkány madzagja.

János bácsit is láttam, miként két testvérét, nagyapámat és az öreg Vendelt, éppen a kukorica szárat leszorító rudalló kötélbe kapaszkodik fölfelé a megrakott lőcsös kocsin, melyet a vendégoldalak szélesítettek, hogy a rakomány, a kukorica földről haza szállítandó, kévébe kötött kazal minél szélesebb és hosszabb lehessen. Ez volt az utolsó útja.

Szent Jakab napján történt ez a találkozás. A reggeli szentmisén amelyet Csaba atya az ő lelki üdvükért is felajánlott.

Három igazi jó magyar, jó keresztény, jó családapák.
Értük is szólt a harang, értük is szólt az orgona és hozzájuk is szállt a hívek éneke Jakab apostol mellett, mert minden jó ember az Úr irgalmából -és csak ebből- szent lesz a mennyek országába.

Itt voltak a szentmisén a még élő unokák, a dédunokák és már ükunoka is összefogta kicsi kezét, imára kulcsolva azokért az emberekért, akiket már csak kevesen ismertünk és akik egy nagymúltú községben erősítették a hitnek, a szeretetnek, a reménynek áldott üzeneteit.

A búcsúi szentmise Gódor Vendel, János és András lelki üdvéért szolgáltatott. Azé a három emberért akikért unokái és családjaiknak tagjai nem csak Dányból, de Budapestről, Gödöllőről is jőve megjelentek.
Lélekben pedig mindannyian itt voltak a leszármazottak közül akik szeretettel emlékeznek falujukra, szülőfalujukra és családjaikra.

Óh Szent Jakab hallgasd imánk amely hozzád repül. Óh Istennek három hű szolgája: Vendel, János és András mindannyian szentek és boldogok imádkozzatok érettünk, az Úr trónusánál könyörögjetek érettünk.