Több mint nosztalgia

Elmúlt idők, események utáni sóvárgás. Ez a nosztalgia. Klasszikus értelmezésben ez, de a mindennapi szóhasználatban inkább a jóra való emlékezést jelenti. Arra ami már ugyanúgy nem jön vissza, nem tölt el bennünket élvezhető örömmel, de mégis jó felidézni: íme ilyen időszaka vagy pillanata volt a mi életünknek. Ilyen is. Kellemes, utólag is vágyakat keltő, jóérzetet biztosító, holott azok a körülmények amelyek akkor voltak és mára már csak vágyódásokként léteznek, elmúltak. Megismételhetetlenek.

Hogy az emlékképek miként őrződnek meg bennünk, miként lesznek megelevenedett valósággá a gondolatok szintjén, mi a felidézett momentumok valóságos, tárgyi alapjai, miféle képződmények, az atomok milyen sajátos összeállása, vándorlása és a felszínen való megjelenése, azt talán még az idegélettan sem tudja kimutatni. Csak megnevezni néhány struktúrát, transzfert és képalkotó képességet, de hogy az ember milyen csodálatos "képződmény" és az élet mibenléte milyen erők és hullámok áradásának a látható jele azt csak akkor fejtjük meg, ha már a végtelent is ismerjük. Mert a világ nem csak kifelé a makro-szférában végtelen hanem befelé, a mikroszférában is, ha van egyáltalán kritériuma annak, hogy mi a fent és mi a lent, mi a fölfelé és mi a lefelé abszolut tartalma.

A sajtó ma részben, mint a világnak egy kisebb-nagyobb szeletét mutató hírorgánum két dologtól hangos. Az egyik a diplomaosztások ünnepi alkalmai a másik az ezt megelőző, az egyetemi-főiskolai felvételeket lezáró ponthatárok.
Örömök, bánatok, fogadkozások, elhalasztott lehetőségek érzelmi kitörésére alkalmas pillanatok ezek.

Így volt ez régebben is. És így lesz mindig. Örökké. A földi boldogság-boldogtalanság dimenziójába foglalt ifjúi élet lelketszólító, szívszorító pillanatai ezek, amelyekhez nem sok fog még társulni az élet során, de nem is maradnak egyetlenként megjelenő emlékek.

Bizonyítékként minderre mondhatom a magam példáját is, ami csak egyetlen ok miatt érdemel itt kiemelést: kevés fiatal vállalkozott akkor arra, hogy akárcsak a gimnázium tekintélytparancsoló ajtajáig eljusson ami kizáró feltétele volt annak, hogy "hallgatónak" mondhassa magát.

Így kezdődött a levél: kedves hallgatónk.
És én ennek akkor nagyon örültem, olyannyira, hogy ez az öröm nosztalgikus képpé merevedett bennem. Már a postást is nagyon vártam, aki ezt a levelet hozza. Ha kicsi a boríték -mondták a tapasztaltak- akkor felvételt nyertél, ha nagy, akkor viszontláthatod a beadott irataidat. Én már a kisboríték láttán a felhőkig ugráltam, és ki volt akkor a dányi postás nem tudom, talán Nyári Sándor bácsi vagy más, de biztosan a nyakába ugrottam örömöm csalhatatlan jeleként.

Már az érettségi is nagy szó volt a hatvanas évek elején. Még akkor is. Itt Dányban. Nagy becsülete volt ennek a papírnak és aki ennek birtokosa lett, a továbbiakban nem viselkedhetett gyerekes módon. Nem ám! Érettségizett! Maturált! -mondták korábban amikor még a latint is használták.
Éretté vált -tudatosodott bennem. Így kell az utcán menni: nem dölyfösen, nem is ugrálva gyerekmód, nem is lehajtott fejjel mint a búval bélelt, hanem az emberek szemébe nézni és köszönteni őket a napszaknak megfelelően.

A tanítóim, pléldául Kovács Istvánka bácsi, aki kollégám is lett, helyettesem is amikor igazgató voltam, már kezet nyújtott amikor találkoztunk. (De még nem tegezhettem)
Aztán Kálmán Attila a későbbi államtitkár Antall József kormányában megölelt és per tu kezet fogott velem.
És a többi tanárom is! Mosolyogtak amikor megláttak, szüleimnek gratuláltak és ők is, a szüleim is átérezték azt a nagy örömöt ami engem ért a felvételivel.

Maturandus! Érettségizett! Érett az életre a nagyobb feladatok teljesítésére tehát egyféle beavatás is volt ez a felnőtt korba, a belépés kapuja, a felelősség terhével és az egyenrangúság édes örömével.

Nyomasztó is volt egyben az új élethelyzetem.
Féltem az új környezet előre látott és még több nem látott kihívásától. leginkább attól, hogy nem tudok megfelelni az új helyemen, a főiskolán a követelményeknek. Már előre égett az arcom a sikertelenség okozta láztól, remegett a hangom ha kérdeztek, izzasztóan csatakosak voltak az éjszakáim, tele rémképpel és megmagyarázhatatlan öldökló belső szorongással.

Nem magam voltam egyedül én, a korábbi mindenben segíteni akaró és szorgalmas (néha nagyon pajkos) gyerek, hanem viseltem a sorsom terheit. Kudarcélményként a világ rólam alkotott véleményét. A kisebbségi lét nyomasztó magányba sodró bizonyítványát: "elbukott". Mindezt érdemtelenül, -hiszen a neveltetésem okán hordoztam "nyilasmisi" mindhalálig kitartó hűségét.

Vagyis, vagyis kedves barátaim tele volt a szíven keserűséggel amit egyetlen dolog váltott ki belőlem: a kishitűség.

Miként viseltem volna el szégyenemet ha nem tudok helytállni, elképzelni sem tudom.
A csalódást amit okoztam azoknak akik bennem bíztak. A Megcsalást amivel sújtottam a saját vérem, szülőfalum embereinek bizalmat.
Csalóként, lelki meghurcoltként élve meg az elképzelt kudarcot, nem tudom miként éltem volna meg ha kibukok az iskolából.
Irány haza a tizennégyötös vonattal, vonszolva nagy (papír)böröndömet magam után, amit mérete miatt a társaim "vikkendháznak" neveztek.

Átéltem, igen, sokszor átéltem a "vikkendház"-szindrómát. A gúny tárgya voltam olykor, aztán a szelíd ugratásé és minden kínzó eszköz előjött amit egy csikócsapat elkövethet társa ellen. Ezzel nyilván nem voltam egyedül. Szülőfalum és családom ott volt mellettem mindig, éreztem és ez erőt adott meg nyomasztott is egyben. Néha az ember a segítséget is teherként éli meg: a köszönetnyilvánítás terheként. A segítség tudniiliik arra késztet engem, hogy a köszönettel bevalljam a magam gyengeségét. Ez a lélektani magyarázata ennek.

(Az érzékeny emberi lélekre szolgáló példa József Attila esete amikor Öcsödre került nevelőszülőkhöz és azt mondta a gazda, ilyen név, hogy Attila nincs, legyél ezentúl János (vagy más). Ezt én a szeretett tanáromtól Hajós tanár úrtól ugyanígy megkaptam, mert ő ha szólított akkor neki "Dányi" voltam)

De a megfelelési kényszer mindennél erősebb volt bennem.
A teljesítmény-nyomás, a helytállás katonai szolgálat-szerű kötelessége.
És a hitem sem csorbult, bizonyíték, hogy minden vasárnap és néha más napokon is a Szegedi Dóm padok mögötti részében, ahová árnyékot vet a nagy belső oszlop volt az én állandó helyem. (Míg nem figyelmeztettek, hogy "napirend" voltam a főiskola KISZ VB ülésén, ugyanis a vallásos tanárjelöltek voltak napirenden. (Volt egy "kibeszélő" ott, L. Józsi barátom, aki ezt megsúgta nekem).

Más ma a helyzet mint ami hatvan évvel ezelőtt volt.

De ez a "más" helyzet vajon hordoz-e annyi elszántásgot és lelki erőt mint a hatvan évvel ezelőtti.

Mert erre, lelki erőre mindig szükség van. Még ma talán nagyobb is mint régen.
Több a bizonytalanság, több a homály a jövőben, sok a csábítás a rosszra és még több a kisértés a kárhozatra.
Vajon a Chat GPT miként deformálja az életet és a most pályájuk elején lévők életét. Megtartja-e őket embernek, érző, tervező, felelősséget viselő édesapának, édesanyának?

Miféle ideológiák tolakodnak be hozzánk, azt látjuk, és a küzdelem erősödik, melyet a magára maradt ember sikeresen nem tud megvívni.