Egy lépés előre két lépés hátra

Sietek minden kételyt eloszlatni a cím körül: egy lépés előre két lépés hátra mert a korombéliek még olvasták, olvashatták a Nagy baloldali vezér hasonló címmel megírt politikai pamfletjét és azt hihetnők talán, hogy én ezt vagy elfelejtettem vagy ennek szellemében akarok írni.
Egyik sem. El sem felejtettem és nem is akarok, nem is tudnék hasonló szellemű írást kiadni már csak azért sem, mert a nagy eszme győzelme elmaradt: a világ proletárjainak egyesülése úgy kipukkadt mint a luftballon a dányi búcsútéren.

Hanem azt érzékeltetni szeretném, hogy nem hiszek a világnak a mindenre kiterjedő tagadásában és nem hiszek a töretlen előrefelé haladásban sem. A csak előre és soha sem hátra illúziójában.

Pedig sokan meg vannak győződve arról, a különféle politikai oldalakon, hogy ők viszik előre a világot. Vagyis ők az emberiség előrehaladásának, előremenetelésének zálogai.
Aztán fuccs! Minden szétesik és darabjaira hullik (hogy majd újraképződjön más formában) mint ahogyan darabokra esett sok-sok társadalmi kezdeményezés is. Többek között a világproletáriatusság egyesítő eszméje is.

Egy jó ideje -már több mint egy fél éve- sajátos szellemi légkörben élek. Ezt én alakítottam ki magamnak, vagy inkább én sodródtam bele e sajátos lelkületű állapotba, nem is is mindig magamtól, de sok esetben a környezet (rejtett) inspirációja révén.

A nemzedékek egymásra "rakódása", nagyszülők után jönnek a fiaik majd a fiak után az unokák és így tovább, míg a nagyszülők meghalnak, a fiak is, az unokákból nagyszülő lesz és kezdődik minden előlről.
Ez egy nagyon izgalmas kérdés, nagyon sok érdekességet és tanulságot rejt magába.

Megyünk előre egy lépést, és ez tény, nem fantazmagória, aztán még egy lépést teszünk előre. A meglepetés számunkra az ha elgondolkodunk azon, hogy közben haladunk-e.

Nem haladunk, legalábbis mindenben nem, még abban sem amiben haladni kéne.

Ne gondoljon senki rosszra ha a saját példámmal hozakodom elő mert éppen a minap derült ki, hogy az én példám, -amit majd mondani fogok- nem is csak az enyém. Olyannyira nem, hogy mások fogalmazták meg maguknak (és mondták el), hogy a mai nagyszülők egyik legfontosabb tevékenysége, hogy az unokáikat szolgálják. Vagyis szolgálják ki!
A mai nagyszülők tehát szolgálnak az unokáknak, míg régebben -emlékezetm szerint- ez nem így volt.

Az én nagymamám a konyhában élt, mondhatni éjjel és nappal. Körülötte voltunk mi gyerekek (unokák), de nem azt vártuk, hogy szolgáljon ki bennünket a nagymamánk, hanem azt, hogy engedjen bennünket szabadjára. Ezt igényeltük. A szabadságot. Az önállóságot.
A nagymamánk főzött a földeken dolgozó szüleinknek, -sokszor a rokonságnak is- és mi az ő gondjaira maradtunk.
Félreértés ne essék nem azokra a gondokra, hogy miként szolgáljon nekünk, hanem a felelősség gondjára, hogy rossz fát ne tegyünk a tűzre.

És mi éltünk a kis barátainkkal együtt a játéknak. A kertben, az udvar hátsó traktusában, vagy a széna -szalmakazal környékén, a padlásokon és az árkokban, sáncokban, lombok között a fán vagy éppen saját játékot faricskálva.
Ezer dolgunk volt.
Enni is elfelejtettünk -de nem így a nagymamánk, aki karéjba vágta a kenyeret és zsírt kent rá a télen vágott disznó kövérjéből és cukrot tett rá (én így szerettem) vagy sót, paprikát esetleg tejfölt.

Aztán mint a megabrakolt csikók, szaladtunk tovább, folytatni a magunk dolgát, a játékot.

A mi játékainkat mi magunk találtuk ki. Vagy vettük át az idősebb gyerekektől.

Mi kell a játékhoz? A kertzben való futkározáshoz, a fára mászáshoz, a játékok a gyermektársadalom munkamegosztásához. a hadicselekhez, futáshoz, elrejtőzéshez, meneküléshez?

Erőre van szükség. Fizikai erőre.
Az erő az izmokban van, a tüdőban a hozzávaló és a szívnek a biztatása.

Aztán kell fantázia is. Kell a játékban irányító és cselekvő irányított. Kell hozzá ész, kell utánozni tudás és nem utolsó sorban kreativizmus. Alkotókészség és alkotói szabadság.

kell együtműködés, fegyelem és önfegyelem. Kell a konfliktustűrés. Kell a veszteségek elviselésére erő és akarat. Kell alkalmazkodó képesség. Kell időarány és kell az adott szó viselésének nemes ereje.
kell a lemondani tudás és kell a segítőkészség.
És soha nem kell az uralkodás. Vagy ha igen, akkor az szerepjáték. Mint a színpadon.

A játékhoz profizmus kell, még az olyan egyszerű játékhoz is, amit egész kicsikorban játszunk.

Így (is) készültünk a felnőtt életre. Mi is, itt a Széchenyi utcán és máshol is ugyanígy, mert ha (valamiért) velük, a telepiekkel játékba keveredtünk, ismertük az egyezményes jeleket, kódokat és annak értelmét.
Univerzális embert faragott belőlünk az utca. A hátsó kert. És nagymamánk szeretete, türelme és jósága.

Léptünk-e előre a gyermekejátékok területén. A gyermeknek, a játék (és a társ) által adott és kialakított szocializációban.

Hátra kettőt! Két lépést hátra mentünk.

Az önálló gondolkodás, az önállóság, a kreativitás (az alkotás észsége, képessége) a játékban jelentkezik. Itt rögzül és képez olyan pszichikai egységeket (régen úgy tanultuk, hogy pszichonoka( amelyek majd a felnőtt korban vának igazán termőként a hasznunkra.

A készen kapott játékelemek és szisztémák nem válnak a gyermeki gondolkodás igazán jó eszközévé.
A sok mesterségesen kitalált és hangzatos szóval leírt (logikai stb) játékok művi világ előkészítéséra valók,.
És ilyenek kellenek a mai korban.
Akiknek megmondhatják, hogy mi is a helyzet valójában. Ez és ez. Így és így.

A manipulációs eszközök és módszerek olyan tárháza, arzenálja vesz körül bennünket, hogy régen nem igazak már a demokráciára mondott ismérvek, hogy József Attilát idézzem: a hozzáértő okos nép gyülekezetében hányjuk-vetjük meg száz bajunk.

Meghányják, megvetik azt mások helyettünk.

Hamis célorientált és ördögkonyhákon főzött maszlag a mi eledelünk.

Ilyen a világ. A szép és vonzó huszonegyedik század, már eddig is minden rekordot megdöntött a manipuláció tajtékzó tengerén ahhoz, hogy józanul tudjunk mérlegelni.

Úgy mérlegelni mint ha ezt a nagy játékot, az életet nagymamánk mellett tanultuk volna ki a kert hátsó felében, míg megszereztük játékainkkal azokat a képességeket, emberi kvalitásokat, hogy a magunk eszével gondoljuk ki, mi az ami a hasznunkra válik és felebarátaink hasznára is és mi az ami csábító szirénhangként Odüsszeusz háborgó és elemésztő hullámaira sodor bennünket.

Jól mondták hát: egy lépés előre, kettő hátra.
Talán jól, csak a lépések számát tévesztették el.

És ez így marad mindaddig, amíg a nagymamák (nagypapák) legfőbb törekvése az lesz (és megoldhatatlan feladata egyben), hogy az egészséges, szép, bájos és okos unokáknak ők találjanak ki játékot, elfoglaltságot, holott a játék és a társas élő kapcsolat a gyermekeink génjeiben jelen vannak. Ezek elfojtása és elsősorban üzleti (haszon)alapon történő gépesítése támadás az emberi lét és az ember Teremtettsége ellen.

És nem is lenne ez nagy baj, megoldhatatlan feladat ha a játékgépeket és a játékprogramokat (legalábbis egy részét) elfelejtenén.
Ha eltűnnének közülünk azok, akik az ember teljes életet élő szent igéretének éa vágyának útjába állnak.

Mert a nagymamák legyőzhetetlenek.