Kontra - rekontra

Forróságot lehelnek még a fák levelei is.
Ha tudnának beszélni (és érezni) bizonyára mély felháborodásukat fejeznék ki a homoknak, mely a fák tövénél ontják fölfelé a meleget.

Valakit mindig kárhoztatni kell ha sérelem ér bennünket. Valaki mindig oka a mi kiegyensúlyozott jó és békés hangulatunk elrontásának..
Nem, az nem lehet, hogy mi is hibáznánk. Az pedig, hogy tévedünk, egyszerűen kizárt dolog. Ekkora elmével?! Ilyen szívvel?! Ilyen empatiával és belátással, türelemmel, mint ami minket jellemez?! Nos, az egyszerűen kizárt dolog.

Igen, ha megsértenek vagy megrövidítenek bennünket mások időben, térben, földi javakban és szellemi kincseinkben, az igen! Az vért kíván! Az egyenesen casus belli! Háború kitörésére alkalma ok.

- Hát legfeljebb három kilométert kerülünk. Oda - vissza az hat. Minden alkalommal, mondja ismerősöm és mindenki így tesz, aki a Dónatus nevű, a Felsőhegyen kúszó mezei útról Dányba akar jönni. Vagy fordítva, aki Dányból Kókára menne, az ne lépjen a dányi Öreg szőlők hűlt helyét követve a határ felé vezető útra, mert a két faluhatár, Dány és Kóka közötti kis erdőben egy átgázolhatatlan árok fekszik. Kivájva egészen a sárga agyagig. Sem gyalog sem járművel azon keresztül menni nem lehet.

Ha vicces kedvemben volnék, akkor azt mondanám, hogy felépült Dány és Kóka között a negatív kerítés. Nem magasodik és nem pengedrótban végződik, hanem mélyül és a kerítésként szolgáló árok alja, mint sírgödör tátong előttünk.

Migránsoknak? -kérdezem.

Tudom, persze, hogy tudom én is, hogy ellopták a harangot az út széléről.
Ha valakinek fáj ez, nekem is ugyanúgy fáj, mert dányiak karöltve a kókaiakkal állították ezt oda, régi helyére ahonnét már az előzőt is elvitték illetéktelenek.

Ha valaki írt erről bánatosan és óda-szerűen, én ezt megtettem,-szerény képességeim szerint. És ha új harang kerül az ellopott helyére (remélem), én sem leszek zsugori. Még ha tudom, talán arra is ez a szomorú sors vár mint az elődökre.

Nem vádolhat senki cinkossággal, hogy mentem a tolvajt, hogy menlevelet adok a bűnnek! Nem mentegetek senkit, nem védek és nem vádolok senkit, de igenis szólnom kell akkor, amikor vétlen emberek szenvednek mások bűneiért csupán azért, mert a bűnösöket nem tudjuk megfogni.

Dányi vitte el a harangot? Illetve dányi cigány? Vagy csak az értelmi szerző volt dányi és a kivitelező valamelyik "tesó".

Én ezt nem tudom.

Elmondok egy kis történetet ami Erdélyben esett meg velünk.

Az autót Litkey Balázs vezette, Miklósnak bátyja. Egy kisbusz féle volt és talán ugyanilyen meleg nyár mint amilyent most tapasztalunk.
Öten mentünk kényelmesen a Nyárád mentén.

Nyárádkarácsonyhoz érve Balázs egy gyors mozdulattal irányt váltott és egy gesztenye fa árnyékában megállt az egyik családi ház előtti hídon.
A "tulaj" észrevette a hídfoglalást és a kiskaput résnyire nyitotta. Hangos szóval köszöntöttük (magyarul) az embert és ő széles mosollyal az ajkán invitált bennünket házába.

A továbbinduláskor vette észre Laló barátom, hogy hiányzik a kis táskája amiben az iratai voltak. Ez még a kemény időkben volt, a rendszerváltás Romániában még el sem kezdődött.

A házigazdánk a falusi tanító úr velünk járta végig a cigány portákat, kérte szép szóval, kedvesen, hogy a jogtalanul elvett kis táskát szolgáltassák vissza ezeknek a magyaroknak, mert máskülönben nem tudnak tovább menni. Eredmény nem született.

Évek teltek el amikor most már csak négyen a ház előtt mentünk el ismét és Lalónak eszébe jutott, hogy jó lenne legalább beköszönni a kedves tanító úrnak, mert végül minden, ha nem is hiánytalanul, de a legfőbb gondok tekintetében megoldódott.

A mi kedves tanító bácsink akkor már nem élt.

Felesége akkor szedte ki a kemencéből a kenyeret amikor benyitottunk az udvarra. Kezét jöttünkre gyorsan kötényébe törölte, (vagy inkább lisztes kötényét leporolta) és a friss kenyér illatától ismét átérezve a találkozás örömét, jó hideg víz társaságában az egyedüllét fájdalma mellett is -emlékezve az ominózus pihenőre- mosolyogva mondta el, hogy évek múltán kiderült, hogy nem cigány vitte el a nyitva hagyott kocsiból a táskát hanem más, egy éppen hozzánk készülő falubéli (kit éppen ez buktatott le). De ő is magyar volt.

Drámaibb a történet mint ahogyan most elmeséltem és ha tettem is csak azért, hogy tanulságként szolgáljon, az ártatlanság vélelme a bírói itéletig mindenkit megillet.

Ezzel még csak utalni sem szerettem volna arra, ki lopta el a harangot.

Az mégiscsak éket ver a társadalmi bizalomban, hogy egy ilyen ügyben az állampolgárnak kell eljárni.
De hogyan?

Értem én, persze, hogy értem, hogy a rendvédelemmel szembeni állampolgári bizalmatlanság egyre inkább nő, és ez nem csak a rendőrségre vonatkozó kritika. A bűn megítélése, legyen az szakrális területen vagy legyen az a polgári életben, mindig egyértelmű.

A bűnös normákat sért, a társadalmi és emberi együttélés szabályait hágja át.
A magyar társadalom -tetszik vagy nem, ki kell mondani- anómiás társadalom, vagyis normaszegő. Normát sértő. Ez egy súlyos megállapítás ugyan de nem mondhatunk mást. (Nézzük meg a közlekedési szabályok betartását, a járműveken való bliccelést, az "ügyeskedéseket", a másik átvágását, a közös dézsmálását és ha ez a régi rendszerben "jópofa" dolog volt, akkor ennek fájdalma a folytatás miatt még sajgóbb bennünk.

A Dónátus dűlőútja azért jött létre, mert ott közlekedtek emberek. Földekre mentek, szőlőt műveltek vagy a szomszéd településre siettek. Most is ez történik. Jó esetben.
Ez a terület önkormányzati tulajdon. Az önkormányzat sem gátolhatja annak korábbi célszerű használatát. Az egyes ember pedig nem rongálhat közös (vagy magán) tulajdont. Éppen az anómia betegsége tört ki rajtunk. Normaszegő módon beletúrtunk más tulajdonába, sértettük az ingatlan használatát, ezzel az emberek jogát.

Ide jutottunk! Törvénytelenséget akartunk orvosolni? Törvénytelenséggel! Kinek a kárára? Miféle jogok sérelmével?

A magyar kártya leggyengébb lapja a hetes. Ha ultit mondunk, akkor a legféltetetteb lap lesz. De továbbra is azzal a gyengeséggel, hogy nála még a nyolcas is nagyobb.

Elfoghatjuk ezt a gyenge lapot. A hetest. És akkor ha kontráztunk dupla pénzt kerestünk. A rekontra még ennél is többet ér, ha sikerül a hetest idő előtt, de legalább az utolsó kártyavetésnél megfogni. Akár nyolcassal is.

Ez történik a Felsőhegyen.

A harang önmagában gyenge. Védtelen, mint a kártyában a hetes-alkotta ulti. Nekünk kell megvédeni.

Nagyon várom, ki mondja be a Felső hegyen az ultit.

Csak az a baj, hogy nem tudjuk megmondani: ki mondott kontrát és ki mondott rekontrát.

Ez lenne a mi társadalmunk anómiája? Felsőhegyi kis Magyarország? Senki nem tudja a maga szerepét eredményesen játszani? Csak svindlivel?

Játsszunk hát tiszta lapokkal a Felső hegyen.

Hogy máshol is így játszhassunk.

Az érdemteleneket pedig ki kell hagyni a játékból. Nekik nem jár tovább lap.

Az igazságosztó, igazságkereső embereket pedig vegyük be a játékba, ők legyenek a bankosok akár még ha árkot is ástak a dányi- kókai határon.