Kedves Kati!

Őszintén osztom mély sóhajszerű kifakadásodat annak okán, hogy a meghirdetett helyi polgárvédelmi szolgálatra, a megígért (és bizonyára színvonalas) programok ellenére sem volt jelen a toborzáson annyi ember mint amennyit vártak a szervezők.

Meglepetés-e ez, vagy csak a várható eredmény következett be: jó esetben is döntetlen lett a meccs. Vagyis nem született győzelem.

Mindenekelőtt leszögezem, hogy nagy támogatója vagyok a Tóth Csaba által létrejött kezdeményezésnek, (és akik őt segítik ebben) mondhatom úgy is, hogy barátja a gondolatnak: legyen biztonságosabb a községünk és ezt a biztonságot saját erőből, a polgárőrség meg- vagy újraalakításával kellene elérni.

Így vagyok ezzel, ahogyan mondtam, érzelmileg azonosulok vele, így a csalódás engem is lesújtott mint azokat is, akik közelebb állnak ehhez a szervezéshez mint én.

Az ember mindig bízik és remél. Ez tartja őt életben és ez a remény ad az embernek új távlatokat, energiát és hitet annak megvalósulásához amit elkezd.
Ez így van a "normális" életben is. Így kell, hogy legyen a polgárőrség esetében is.

Persze -és ezt lássuk be mindketten Kati- hogy az elvárás lehet irreális is. Ebben az esetben nincs is csalódás csak keserű tapasztalat.

Szembe kell nézni azzal a világgal amiben élünk és ennek egyik jellemző tulajdonsága az, hogy kiveszett, kihalt, elmúlni látszik a közösségért vállalt munka. Legyen ez kulturális, valamilyen szakmai cél vagy legyen ez a témánk szerint is aktuális polgárőrség gondolata.
Ezt lehet elemezni -mármint ennek okát, ha így van, hogy elfelejti az ember egyik legfontosabb tulajdonságát, a másik emberért, a közösségért való önzetlen cselekedeteket, de nagyon kétséges annak kimenetele, hogy erre orvosságot találjon.

Én is sokat gondolkodom az ilyen témákon mint amilyen a közösségek hiányának az oka azért is, mert magam is vezetek egy közösséget, egy népfőiskolát (mely már alapítványként működik). Nem is most kezdtem ezt a szakmát, de már 35 évvel ezelőtt és a munka terhe alól felszabadulva most ezt "főállásban", vagyis teljes erőbedobással végzem. Természetesen ingyen, sőt! Az e féle "emberfajta" kiveszőfélben, de úgy látom, nagy örömmel a zárványokban még vannak tartalékok.
Tudom, tapasztalom mindazokat a körülményeket amelyek miatt te is kifakadtál a vártnál gyengébb jelenlét miatt.

Kedves Kati! Amíg kesergünk a saját bajainkon addig mindig van remény. Ha nevetünk rajta, vagy egy kézlegyintéssel elintézzük, akkor nagy a baj.

Gondolkodjunk azon, hogy ez a folyamat -nevezzük érzéketlenségnek- visszafordítható-e vagy fatális, azaz végzetszerű.

Hogy visszafordítható, az számomra nem kétséges. Hogy lesznek, mint ahogyan mindig is vannak visszahúzó erők, vannak látszat-támogatók, vannak kárörvendők, vannak akik úgy csinálják, hogy segítenek, de ez csak látszat. És vannak hozzá nem értők, a mindig "beszólók", az örök ellenségeskedők és a megrögzött másként gondolkodók, kik mind-mind akadályai a sikernek.

És van "természetesen" egy körülbelül ötven éve működő össztársadalmi anómia, vagyis a normaszegők tábora, akik akár társadalmi méretekben, akár egy kis szabálytalanság képében átörökítik ezt a társadalmi bajt, ezt a kórt évről-évre, évtizedről évtizedre.

Kati! Csak kérdezem, nem erkölcsi oldal hiánya a hatalmas léptékű passzivitás?
Milyen erkölcsi? -kérdezhetnéd. Valláserkölcsi? Társadalom-erkölcsi? Az egyénben meg nem gyökerező erkölcsi?
És én azt mondom minderre, hogy közösen mind, és még egy jópár emberi vonás, társadalmi-történelmi korrajz ami az erkölcsi kategóriába tartozik.

A szervezők megtették amit megtehettek.

A szervezők egy állapotot látnak Dányon a közrend beteg testét és ezt orvosolni akarták. Ez egy szép vállalkozás.
Vannak-e eszközök, módszerek, mondhatnám társadalmi és helyi társadalmi, kisközösségi és magán törekvések arra, hogy békében éljünk?
Mert ha vannak, akkor a siker nem marad el.

Ha nincsenek, akkor...nos hát akkor, akkor is kell a megkezdett munkát folytatni.
Talán kisebb elvárásokkal, talán a megszállottak következetességével, talán a bizakodók erejével.

Egy dolog nagy biztonsággal állítható: elsodró lendületű siker csak a közösségek összefogásával érhető el és azzal a társadalmi képpel amikor az egyes embert az év minden napjában, a nap minden órájában és percében azonos rangú és rendű állampolgárának tartja és a demokrácia, vagyis a népképviselet magasztos eszméjét nem csak hangoztatja, de gyakorolja is.

Különben keserves kifakadásaunk csak gyógyír marad, vagy még az sem. Inkább panasz, mert a világ rendetlensége elsodor egymástól bennünket.