Smink nélkül

Lehet-e melegebb a nyár mint amilyen meleg van ma. Lehet-e érlelőbb a napsugár, forróbb a lábam alatt a föld pora. Lehet-e nagyobb magány annál mint amikor szótlan szomszédaid vannak. Lehet-e állva kérni a halált amikor eljött az idő a vágásra. Lehet-e madárdal nélkül, fürjecske csapongó jókedve nélkül, bokor alá húzódó mezeinyúl nélkül, teremtett lélek látványa nélkül boldog az ember?

Az én utam a szegény emberek mezítlábas útja.

Így mehetett nagyapám -gondolom magamban- mint én most, ballagva, megviselt fekete kalapját tarkóra nyomva, gereblye a hátán, kérges cipőtalp-keménységű mezítlábas menetben hazafelé tartó belső békével félénk és tiszta lelkén, amikor a Kertalja dőlőben lévő földjéről a közeli Valkói utcába ment, éjszakai nyugovóra térni.

Itt volt a földje a nagyapámnak, állok meg egy ponton. "Ez lesz majd a te földed" -nyugtatott meg, vagy inkább tartott izgalomba amikor elkísértem a lucernát lekaszálni a Kertalja dűlőbe. Nézd meg jól a "két borozdát" mutatott a földjének két szélére, pontosan a Bogya házának szaladnak. Ahol Bogyáék laknak, nos annak a háznak a szélességében van ez a föld. Jó föld ez -folytatta- a dombon van egy kis agyag ugyan, itt gyérebb a vetés, de különben első osztályú szántó.

Vasárnap délelőtt -oly sok minden kavargott a fejembe- kisétáltam a kéertünk végére. Átküzdöttem magam az árvacsalán pirosló virágain. Az árok sem jelentett teljesíthetetlen akadályt és máris a poros úton voltam.

Ki járja ezt most -gondoltam lelegelébb, mert régen ez az én utam volt.
Ki járná? Bíró Attila traktorral, Jóska bácsi unokái és néha egy-egy cross motoros száguldozik nagyokat durrogva a kipufogója.

Látja-e valaki az én lábamnak nyomát? Tudja-e még valaki, hogy ez az út a tudomány útja. Ez az út az én iskolám, az én tanítóm, tudásomnak bölcsője és lélek-öröm. Minden négyzetcentije itt él bennem. Hordoztam magammal az utjaimon. Iskoláról iskolára, városról városra. Ott élt bennem a levegője, porának illata, szívemet mindig haza húzó édes kényszere.

Óh barátom -azonnal megyek -mondtam félhangosan amikor meghallottam Bucika füttyjelét. Ez volt köztünk az egyezményes jel. Aki szabad lesz, utcára mehet, az rövid (de hangos) fütty-jellel adja a többiek tudomásár: jöhettek, itt pattog a labda nálam.

Megyek-megyek -mondanám most is (mert hallom Bucika füttyét) de még megtanulom a második declinatiót, érzem, felelni fogok holnap latinból.

Tűző a nap felettem. Emlékek bennem.

Mily szépen sorol a kukorica -állapítom meg, jó termés mutatkozik. A levelek féltve őrzik kis utódaikat, a magzatkezdeményeket, rövidesen a buga is virágot bont. Dédelgetik az utódokat, várják a kukorica-nászt, az új élet kezdeményét. Érdes szélű levélbölcső ölelésben, Isten-áldás jövő bontakozik. És a búzakalász -tépek le egyet -mint nagyapám szokta- összedörzsölöm a tenyeremben, szúrós toklászát és a kalászlevél szálkáját kifújom óvatosan és ott lapul kezemben az élet. Tizenkét szem búza. Erős, kemény, alig rágható. Nem viasz érésben kell most már aratni -mint tanultuk annak idején, hogy ki ne peregjen a szem. Ezek már módosított fajták. De még ugyanazon génekkel -gondolom, mint régen. És lesz ebből hektáronként talán nyolcvan mázsa is. Vagy több.
Hogyan lehetne ezt a mennyiséget kifejezni régi mértékegységgel: pozsonyi mérőben? Sehogy.

Talpon még a repce is. Igen, állok meg egy pillanatra a néhány hete még csodálatos sárga virágú mezőtenger végén, látom már, miért hiányzik a mezei nyúl. Ebbe a sűrű erdőben, amelynek fája a repcének szára még egy elefánt sem tudna magának utat törni, hogy átjusson a végére, föld-göröngy mögé épített fészkéhez.

Életetadó bölcs természet, drága Kertalja dűlő. Jó barátom, fiatal éveimnek kisérője.

Emlékszel- e még a memoriterek dallamára, súlyos könyvek édes igájára, levegőégbe kiáltott versek szélhordta értelmére, vagy az algákra! Igen, az algákra, mikor memorizáltam a törzsfejlődés egyre magasabbra vivő lépéseit: kékmoszatok, barnamoszatok, barázdás moszatok, zöld moszatok és így tovább.

Lehet, szebb az ég Toscana felett, mint ezen a meleg, poros délelőttön a dányi határ.
Hűvösebb a levegő a tengereken, viharosabb az óceán, girbe-gurba utcáival romantikus Dalmácia és elérhetetlen vágyakat szül a Mont Everest. Szép a világ új és régi képeiben is, de annyira mégsem szép mint a Kertalja dűlő.

Ezen a látványon, amit most szemlélek, nézek áhitattal és kelt bennem boldog érzéseket, nincs semmiféle smink.

Ide nem jut el a selymes kencék mesterséges illata, az aranysárga színű kölnivíz divatos permetfelhője, sárga, piros, tarka körmök csillogása, hajfestékek zöldben, barnában feketében, még a Pitralon sem a maga szocreál valóságában, itt nem berreg a borotva finom kése és a manikűrolló sem állná a strapát.

Ez nem művi világ. Ez valóságos lény mint a szivárvány vagy az eső illat, a reggeli erdő avarillatű lehelete, vagy egyszerűen a barna nyugalom ami földből árad.

Ami császáré és ami az Istené.

Vasárnap a templomé és a templom után ...és a templom után a folytatás, a megnyugtató magány és a bölcs filozófia.

Magamutogató művi világ teremtette habkönnyű színjátékok helyett embermértékű és léptékű múlt, smink nélkül akárcsak az Ige, mely mindig tartós, mindig beszédes, mindig örök.