Ki őrzi a templom kulcsát

A megszokás nagy úr! Ennél csak egy nagyobb úr van, ez pedig a tudatosság. A megalapozott elhatározás, mert az ilyen, már a személyiség teljes és integrált részévé válik. Nem véletlenszerű, nem alkalmi dolog, hanem hiányérzet ami gyötri az embert míg az be (vagy ki) nm teljesedik.

A hét végi napokat mi, öten a Dunántúlon töltöttük, a Káli medence egy kis falujában, Mindszentkállán.
Írtam erről az eseményről a barátoknak és azoknak akik szívesen nyomon követik a dányi népfőiskolások tevékenységét. Ez az írás egy sajátos szemszögből itélte meg a Magyar Népfőiskolai Társaság káli közgyűlését, de nem a teljes igazságot tárta fel.

Ugyanis, el nem hallgatható, hogy sok pozitív dolog történt velünk a két nap alatt, kik öten (a hatodik társunk lába megfájdult, így nem jöhetett velünk) részt vettünk ezen a két napos tanácskozáson.

Először is Jeszenszky Géza előadására emlékszem szívesen. Ez a volt külügyminiszter, egy angol-történelem szakos tanár, Amerikában volt diplomata és ma is egyetemen tanít, egy nagyon higgadt ember, aki meggondolja mit mikor szól, és ez a szólás nem nélkülözheti az igazságot, nevezetesen a helyes történelmi látásmódot. Nem karrierista hanem egy polgári életmódot folytató entellektüel.
Jeszenszky úr arról beszélt, mi a szerepe a közösségeknek, a civil szerveződéseknek, miként alakult a magyar nemzeti tudat és mik voltak annak vadhajtásai.
Igazi népfőiskolás hangulatot teremtett.

Aztán előadást tartott Farkas Éva is aki a szegedi egyetemről jött (de itt lakik a környékünkön) a felnőtt oktatás szakembere aki látja a magyar (és nemzetközi) oktatás teljes vertikumát. Elkötelezett az oktatás ügye mellett és annak szakmai oldalát egészen kivételes tisztasággal látja. Ő az élethosszig való tanulás apostola. Előadása nem kis vitatémát okozott köztünk, dányiak között is melyet még ott a helyszínen elkezdtünk és folytattuk itthon is.

Aktívitásunk a hozzászólásokban kiemelkedett. Szóvivőnk Gódor Éva volt de mindannyiunk nevében beszélhetett. A diskurzus, vagyis a beszélgetés és a vita is igazi népfőiskolás aktivitás és azért is példaértékű ez a jelenség, mert a magyar közélet és közállapotok egyik sajnálatos kisérője, hogy néhány évtized alatt elfelejtettünk egymással eszmecserét folytatni úgy vagyunk mint a jászolhoz kötött jószág, nincs hiány eledelben (szellemi táplálékban) de azt készen kapjuk, nincs mese, ez van, (eszi - nem eszi).

El ne felejtsem a szünetekben való beszélgetést azokkal, akik más tájakról jöttek és bár több közülük régi ismerősünk de mindig tudnak újat mondani, tanulságosat, megszívlelendőt és hellyel-közzel követendőt.

És minden összejövetelek csúcspontja az esti beszélgetések. A szálláshelyen, a terasz védett biztonságában, a háttérben csobbanó hangot hallató és medve-mód dörmögő Balatonnal, egészen ihletett környezet. Csillagos égről bizalmasan "szemező" égitestek, hunyorognak, mosolyognak, csillognak, elhalványulnak, el is tűnnek, míg mások megjelennek, társaink a csillagok.

És az összejöveteleink kulináris élvezetei (el ne felejtsük) a sokak által ismert dányi vörös bor, a dányi kolbász és mangalica szalonna! Csak úgy kenyér nélkül, pusztán magában, egy korty borral leöblítve.
Persze, hogy megerednek a nyelvek, a Délvidéki Zenta is megszólal, Budapest bel- és külvárosi értelmiségiek egyetértésben a vidékkel. A népfőiskola a magyar szellemi élet kincse élt fényében néhány évtizedet és él most is csendesen de remélhetőleg nem haldokolva.
Rajtunk (is) múlik miként lesz a jövő.

Aztán vannak renitensek is. Itt vagyok én erre példaként.

A koraesti órákban, amikor még folyt a vita a diófák alá kihelyezett raklapokon, mely ülő alkalmatosságok voltak (szellemesen, fantáziadús formabontással) mert egyébként is szabad mozgás van a széles kertben, élve e szabadságjogommal, csendben kioldalogtam a hátsó kerten át az utcára.

Beleegyezőnek látta a távolról rám bámuló Kopasz hegy integetését és nem kiabált rám "lógásomért" a hátam mögött szerényen meghúzódó Kereki domb sem, én a jól ismert girbe-gurba utcákon a templomba mentem. Esti mise, szombaton, vasárnapra is "érvényes" -gondoltam, így nem mulasztom el a másnapi szentmisét Dányban, bárha későn érkezem haza.

Háromnegyed hatkor léptem át a templomkert rozsdás kapuját. Mint aki otthon van, kiakasztottam a kapuzárként funkcionáló kampót a helyéről és vigyázva minden lépésemre a töredezett járdán a súlyos templomajtó kilincsét erősen megnyomtam. Nem engedelmeskedett.

Forogtam jobbra-balra nézelődve, míg egy autót megláttam a bejövő úton. Egy férfi ült a modern Fordban és egy idősebb asszony.
A férfi, lehajtotta az autó ablakát és kérdezte, hogy a hatos misére jöttem-e. Igen -mondtam neki. Ő erre kedvesen, mosolyogva válaszolt, hogy ő is éppen ide tart, de nem tudott bemenni, mert a templomajtó kulcsa az idősek otthonában van. Bután bámultam az emberre -gondolom- mert ő ezt kérdésnek vette és válaszolt, hogy a sekrestyés a lábát törte, nem mozoghat, így a templomajtó kulcsát az idősek otthonába dolgozó hölgy őrzi, de éppen nem tud eljönni, mert -így mondta szó szerint- éppen pelenkáz. Én eljutottam abba a korba, hogy semmin sem csodálkozom, hát ezen sem csodálkoztam hanem várakozó álláspontra helyezkedve a templomot körbe sétáltam.

Hat órakor megkezdődött a szentmise. Ki jött ki a sekrestyéből teljes papi ornátusban, mint az én emberem, aki a Fordot vezette.

Vasárnap már nincs mise Mindszentkállán, de Szentbékkálán és Kékkúton is csak reggel és este. Ide megy az én "sofőröm" a káli pap, aki váltás okán annak helyébe került akit korábban már láttam akkor amikor Tóth János temetése alkalmával szentmisét celebrálta.

A szállásunk Révfülöpön volt. Öten, három szobában, de az "én"szobám fullig volt a zentai kollégával és a szadai Gyulával egyetemben.

A révfülöpi szállás -hol már nem első esetben voltam- az evengélikus egyház országos képzési központja, Ordass Lajos híres lutherán püspökről van elnevezve.

Az egész idő, melyet a szálláson töltünk és lehetőséget ad egy kis magányra, nagyon bensőséges és felemelő. Olyan mintha lelkigyakorlaton lenne az ember. És nem olyan -helyesbítek- hanem az is: lelkigyakorlat.
Elég végig sétálnom a folyosón, annak meghitt rendjébe elmerülni, vagy a konferencia terem félhomályába burkolózva leülni egy székre és a körülöttem lévő tárgyakat, mint a levegőt, magamba szippantani és már látom is, hogy a világ fenséges rendje számomra biztosított.

Nem jövök el könyv, könyvek nélkül erről a szálláshelyről. Adják ingyen is "elvihető", adják pénzért is -szinte ingyen.

A reformáció 500-ik évfordulóján azt hiszem nem csak bennem de másokban is fordulat következett be. Míg ötven-hatvan évvel ezelőtt bűn volt szinte katolikus embernek a protestánsok vidékére lépni, ez mára megváltozott. Hogyisne! Erre tanít bennünket a második Vatikáni Zsinat és ez van a pápai zászlóra is írva: a keresztények egységéért. Mert ha a krisztus-hívők nem egységesek, miként kívánhatjuk azt a laikus világtól, nem beszélve az ateisták szétszórt gondolkodását kísérő diabólikus törekvésekről.
A mi legfőbb vezetőnk Ferenc pápa hatalmas alakja (szellemi és lelki nagysága, tisztánlátása) lebeg előttünk. Ezért mi, "pápisták" vagyis a pápát elismerő lelki vezetőnek tartó emberek bátran, bűntudat nélkül léphetünk a keresztény testvéreink földjére, mert sem nem minősül betolakodásnak, sem nem minősül bűnnek.

A katolikus egyébként is magyarra fordítva egyetemest jelent. Hiszek az egy szent katolikus és apostoli anyaszentegyházban, vagyis az egyház egyetemességébe ami nem csak a hit egyetemességét jelenti hanem Krisztus követésének legszélesebb megvalósulását is.

Nem tagadom, hogy a katolikus "szak"irodalom mellett szívesen olvasom Luther műveit is. Érzem, tudom, hogy ez nem eltántorító tanítás hanem Isten lényegének megismerését szolgáló filozfiai és teológiai írás is. (Egyet említek, amelyet most hoztam: Theolgia crucis) Ez bennem nem okoz megingást atyáim hitében hanem még inkább megerősítést azon a helyen a templomban ahol ülni szoktam.

A Mindszentkállán töltött, népfőiskolás perceim ha nem is jelentettek minden esetben számomra ideálisnak tekinthető helyzetet (ezt meg is írtam) de mégis sok tapasztalatot nyújtott, tanítást is, melyre biztat bennünket az általános programunk is.
Élethosszig való tanuláshoz már "csak" élethosszig tartó biztosnságérzet hiányzik. Ez a szabad idő, melyet kultúrálódásra, tanulásra hesználhatnánk hiányzik mindannyiunk de legfőképpen az aktív munkörben lévő gyermekeinknek sőt az unokáinkna is.

Talán lesz még olyan népfőiskolai program -mint pl amilyen a KALOT is volt amely megegyezően az országos célkitűzésekkel az élethosszig tartó tanulás és művelődés nem csak szükségleteit kitermeli, de fizikai valóságban létével biztosítani is tudja.