Árva gyermekek?

Árva gyerekek helytállása

Nem volt több talán 5 évesnél amikor édesapja meghalt. A világtörténelem ezt persze nem tartja számon, hiszen akkortájt a múlt század első évtizedében folyt az orosz - japán háború, (1905) több világeseményt nem is említve. Persze nem ez volt az oka, hogy az én dédnagyapámnak, Gódor Vendelnek haláláról legfeljebb Dányban tudtak, mert a kisember, az úgynevezett kisember akkor szinte csak ágyútöltelék volt a nagyok szemében.

A nagyapám, Gódor András, 1898-ban született, a báty, János 1893-ban és a legidősebb fiú testvér, Vendel három évvel előbb, 1890-ben.
Édesanyjuk Csepeli Anna volt, leánya annak a Csepeli (talán) Györgynek, aki Kókáról hozott magának asszonyt, Zollai Juliannát.

Hogyan tengődött a három kis árva, (igaz Vendel már talán 13 éves lehetett), azt talán még elgondolnunk is nehéz. Két lánytestvérük tovább növelte az özvegy Gódor Vendelné Csepeli Anna napi gondjait.

Népes volt a família (a Dallos-Gódorok) és összetartó is. A rokonok, Gódor József, Gódor Péter, Gódor Elek szárnyaik alá vették az árván maradt gyermekeket és az özvegyet sok dologban segítették. Nem is hallottam panaszt a nagyapámtól amikor a rokonságról beszélt. Sőt! nagyon is tisztelettudóan mint gyermek az apjáról szokott beszélni.
Az édesapjuk halálának oka i volt, ki nem deríthető már. Biztosan nem az, amiről nagyapám beszélt, hogy hazajött édesapja a mezőről, fagyott szalonnát evett és tüdőgyulladást kapott ami nem tudtak akkor gyógyítani Dányon.

Előttem van két fénykép, itt az íróasztalomon. Mnden este elköszönök tőlük, minden reggel rájuk pillantok és szólok is hozzájuk néhány szót.

Az egyik fényképen nagyapám látszik. Megsárgult kép. Zöldessárga színre festette az idő a posztó kabátját, hiszen megismerem ezt a szeretett "jószágot". Fehér ing állig begombolva a kalap kissé oldalra billen, a jobb fülig ér. Talán Mádi Sándor egykori Jászberényben élő kalapostól származik a fejrevaló, mely nevet sokszor olvastam a kalap belső selyem bélésén. Borotvált arc, stuccolt bajusz, nyílt tekintet. Ő az én nagyapám, símítom meg szememmel a beteg arcot. Az 1950-es években készülhetett a fénykép.

A másik kép a kisebbik báty János arcmásolata.
Kissé retusált, pirospozsgás az arc. Nem ilyennek ismertem. Haloványnak, pipával a szájában és ha sietni kellett valahová, akkor megállt az udvar közepén, lábait mozgatta, térdben, előre-hátra, de nem mozdult. Pipáját tömte dohánnyal melyet dohánytartó házi készítésű volt, a disznó kiszárított hólyagja.
Érdes kezű bütykös ujján számította a hónapokat mert ő tudós ember volt. Gyógyígyító. És latinul mondta a szentmise szövegét. Az egészet. Pap is volt, ministráns és a nép. Kis méretű kopasz fejben óriási tehetség szorult.

Emberek lettek ők! Nem kor szerint értve csak hanem minősített jelzőként értelmezve. Emberek akiket a lélek vezérel és szív, egy letűnt kor utolsó mohikánjai egy magyar világ utolsó bástyái.

Nagyapám beteg ember lett ötven éves korára. Még remegő kezével aláírta a TSZ-be szóló belépési nyilatkozatot. Nem önszántából, édesapámat kiabáltam vissza Koska közből, mert ez volt az ára a belépésnek. Elvisszük a fiát -mondták neki és a Kréz házáig már vitték is. Adják ide a papírt -mondta nagyapám. Ekkor vált meg az életétől is valójában. Megvárta amíg hazajövök az iskolából és meghalt.

Tisztelem ezeket a fényképeket és becsülöm is őket.

De nem azért vannak itt az íróasztalomon, hogy ezt elmondjam.

Az én tiszteletemnek és nagyrabecsülésemnek a jele az összes Gódor iránt akik a falunkban vannak, függetlenül attól, hogy rokonok vagyunk-e vagy csak távoliak, az a szándékom, hogy e három Gódor testvérnek, Vendelnek, Jánosnak és Andrásnak összes utódját számba vegyem és tudjak róluk, hol vannak az élők, kik élnek egyáltalán. Mi lett a gyermekekből, az unokákból, dédunokákból sőt szépunokák is vannak már.

Felkerestem őket. Mindegyiket. Vagy közvetlenül személyesen, a telefonon vagy internet használattal esetleg áttételesen közös ismerősön keresztül.

Ők is itt vannak velem. Itt az íróasztalomon.
99 élő és 24 halott akiknek előnevük, családi nevük a születéskor (a fiúknak később is) Gódor volt. Vagy azok, akiknek felmenői Vendel, János vagy András családjából valók. Így vannak az anyakönyvben és számbavéve itt vannak velem. Van akit sohasem láttam, de talán csak három-négy ember. (Legfeljebb tizenöt). Van akit régen láttam és vannak akikkel majd "odaát" találkozom.

Vajon ők hárman -a nagyapám és két testvére- miként "férne" bele a ma oly divatos szlogenbe amelyet végestelen végig hallunk.

Valósítsd meg önmagadat! Legyél az, aki vagy! Merj élni! Ragadd meg a napot, szakíts le minden virágot magadnak! (Carpe diem -mondta egy letűnt kor, a rómaiak valamikor).

Sok népbutító jelző. Sok hamis célkép. Szerencsétlenségbe üldöző hajszolt kor. Ez a miénk.

Nagyapám és két testvérbátya nem ismerte ezeket a jelszókat. Ők a szívük hangját keresték és a felkelő naptól kértek tanácsot. A holdvilág ringatta őket álomba, mert mindegyiknek ismerték a zenéjét. Az angyalok hangját, az Írások üzenetét. A vasárnap szentségét, a Feltámadás hitét, az Örök Valóságot. Hogy teremtett lények vagyunk és nincs más erőnk csak az őseink hite, melyet Virágvasárnapon nyíladoz barkákkal üdvözöltek, Úrnapján pedig templomi zászlókon hirdették.
Gyalog mentek Máriabesnyőre, mezítláb a szőlőbe, puszta talpakon a tarlóra.

Nem is bolondította őket el a talmi ragyogás, emberszeretetük a felebaráti szeretetbe nyilvánult meg.

Én pedig azt gondolom, a hazaszeretet ott kezdődik, hogy elővesszük a régi, megsárgult fényképeket, kikérdezzük őseink életét és hitét, aztán mindezt emlékként az íróasztalunkra tesszük, minden este rápillantunk, reggeli ébredéskor elsőként őket köszöntjük.

Tesszük ezt nyilvánosan rögzítjük elménkbe és rajtuk, az ő emlékükön keresztül eljutunk a legmagasabb szintig, az az Evangéliumi igazságokig.

Legyen ez most mindenkinek életcélja és tisztelet egyben egészen az ezer éves Váci Egyházmegye szeretetéig tartóan.