Több, mint csupán egy út

Ha nem igaz, kérném megcáfolni.
Tudniillik azt az állításomat, hogy a Nagy Rohanó Világ utazásainak legtöbbje egy múló emlék csupán.
Legyen az tengerpart, (főleg ez), vagy szokványos (divatos) más út, beleértve talán még a lelki utakat is.

Mondhatni persze, hogy miért lenne más út az is, amiről most szólok, ha nem szokványos, rutin látogatás.

Lehet persze ez is.
Mert végtére is, minden út annyit ér, amennyi belőle megmarad. De nem csak emlék (élmény) okos telefonban vagy filmfelvevő gépen, esetleg az emlékezet "celluloid" szalagján hanem életet, életutat meghatározó emlékkép, egy olyan esemény amelyik ünnepszámba megy még az ünnepek között is talán az elsők között.

Ha valaki nullára állítja az autójának az utat megtévő kijelzőjét és megnézi azt a megérkezéskor is -tehát oda-vissza-, akkor egy bajai út nem világszám. Nem biztos, hogy a négyszázat átlépi a mutató.

Nem is mindig -sőt talán a legtöbbször nem is- a megtett kilóméterek száma jelzi az út tartalmát és minőségét hanem az a lelki-szellemi többlet amit az ember ilyenkor magára szed.

Baján az ötvenes évek második felében megnyitotta kapuit egy iskola.
Egy olyan iskola amelyik meghaladta korát, mai nyelven szólva, egy kéttannyelvű intézmény mely egyrészt szimbólum is volt abban az időben, másrészt egy merész elhatározás, de legfőképpen egy olyan szellemi műhely amelyik egy hazánkban évszázadok óta jelen lévő kisebbségnek, a németségnek vált országosan kultúrális központjává is.

Szerény körülmények között, de egy igen patinás épület egyik szárnyát foglalta el a Bajai Német Nyelvű Gimnázium.
A patinás épület ma is Baja egyik meghatározó látványképe, az előtte tornyosuló szoborral, III Béla király alakjával.

A "Béla" Gimnázium lett a német nyelv fellegvára Baján, mely mára már egy -német segítséggel megépült- egész kulturközpontot jelent a városnak egy nyugalmas térségében.

Öreg tanár, már nem fiatal diákjaival ünnepelte az érettségi vizsgák befejezésének idején azt az időszakot, amikor hat évtizeddel ezelőtt kibocsátott egy kisebb seregnyi diákot a "Frankel" (mert mi tagadás ezt a nevet adta neki a hatalom, Frankel Leó nevét, most már nem cseng ez olyan ércesen mint akkor csengett) és most találkoztak ismét egy kedves vendéglő napfényes teraszán.

Már akik eljöttek. Sváb gyerekek voltak zömmel az iskola tanulói, az egy "magyar" kivételével, aki egyedül volt fiú a lányok között, és nem más mint Balog Lajos a Bajához közeli Szeremle község református papjának kedves, ma is, 78 évesen vidám és erőteljes gyermeke.

Hatvan éves érettségi találkozón nem minden valamikori osztálytársnak adatik meg a személyes jelenlét. Nem voltak sokan, de erős lélek tarja össze ma is ezeket a sváb származású nagymamákat, akik az ország -sőt Európa_ számos pontján élnek. Hitben, a német nyelv és kultúra szeretetében igaz, tiszta szívű magyarként.

Szegény vidék volt a Bajor föld kétszázötven évvel ezelőtt. Most már gazdag és tehetős polgárok lakják.
Eljöttek egy jobb körülményeket remélve idegen országba, jöttek a Dunán, összetákolt csónakkal, ezer veszély közepette. Bácskiskun megye az egyik központi helyük. Megrendülve olvassa az ember Bánáti Miklós, Császártöltés egykori német tanárának könyvét, az eredetit is, -22 évtized az új hazában- és a folytatást is.

Engem nagyon megérint ez a történet. Nem csak mint olyan embert aki közelről is látja ezt az életet, hiszen nem csak sofőrként mentem Bajára hanem feleségemet is vittem, aki egyik végzőse volt az 1963-ban érettségizett évfolyamnak.

Ezzel az "érintettséggel" jártam a város tereit, utcáit.

Mert én is emlékeket gyűjtöttem itt ha nem is hatvan, de tíz évvel ezelőtt, amikor a Magyar Caminó dányi zarándokai ide jutottak. És innét tovább egészen Máriagyüdig, Esztergombról indulva 16 napos gyalogút után.

Az emberi természetet megmagyarázni nem lehet. Ismerni sem a teljes mélységéig. Éppen úgy nem a hatvan évvel ezelőtt érettségizettekét sem és az újabb idők eseményeit élőkét sem.

Vannak pontok az ember életében amelyek egyszer ünnepiek, máskor nehezek, harmadsorra emlékezetesek és ezek azok a fogódzók amelyekben kapaszkodunk, hogy talpon maradhassunk.

Egy tengerparti út lehet szép, még emlékezetes is, élménydús de fogódzó, kapaszkodó semmiképpen.

Tegyünk hát rendet az életünkben! Súlyozzuk az eseményeket. Adjunk egyeseknek nagyobb rangot, másoknak kisebbet. És ezt a rangsort ne feledjük el életünk nehéz pillanataiban sem. mert aki ezt a rangsort összekeveri, azt az élet dobálni fogja, nincs súly mely megtartsa, mely lehúzza egészen a szent rögökig, a tiszta eszmékig, a családi ház szentélyéig, a templom lépcsőjéig. Felállni, tovább menni innét lehet.

Baja kezdőpont volt sok életnek. Karriernek, sorsnak, kihívásnak, ellenállásnak. Barátságnak és testvériségnek. A haza vezető útnak. A megérkezésnek és az örömnek.

A terasz napfényes pompában fogatta visszatérő fiait, a valamikor kisdiákokat akikből komoly felnőtt lett.
Szép diszkrét mosoly a száj szögletében és mosolygó szemek, üdvözlő, ölelő karok, a Sugovica felől érkező hűvös szellő nem csak hatvan esztendő zivataros napjait és melengető napsugarait idézte súgta halkan diáklányok fülébe hanem a valamikor kisdiákok félszeg örömét is.

Jártam a tereket közben, az utcákat.
Megnéztem -mint mindig- a ferencesek rendházát és templomát, az 1940-ben leégett paplakot és elgondolkodtam az itt plébánosként szolgáló Belon Gellért atya történelmi riportján melyet Dienes Valériával készített, (később pécsi püspök lett).
Éreztem a "Sugó" partján az 1956-os jeges árvizet mely elöntötte a várost és kisétáltam majdnem a Dunát átszelő vashídig, amelyen átmenve tíz évvel ezelőtt Bátára értünk.

Báta!
A Szent Vér városa. Hunyadi egyetlen magyarországi győzelmének színhelye. Vajon milyen lett a templom felújítása -repülök át Gemencen- amelyik akkor volt állványozva? Lesz-e olyan szép mint a fajszi templom. Vagy mint Homokmégyen az asszonykéz-pingálta falak.

Lemenőfélben van a nap.

Érzem, hallom az emmauszi szót: "maradj még, lemenőfélben van a nap".

Majd öt év múlva. Vagy, siettet az idő, már jövőre is. Akkor újra találkozunk!

Aztán ki erre, ki arra, szép hazánk szeretett földjére, magyarként, német (sváb) szívvel de egy hazába. A választottba, a földi örökbe, melyet Isten-kéz vezetett a homokra, hogy szőlő virágozzék, élet nyíljék, szív és lélek nemesedjék.