Begyűrűzés

Volt valamikor nem is olyan nagyon rég, talán emlékezünk is rá és nem is volt olyan messzire tőlünk mint hihetnénk, talán csak itt volt a közelben egy iskola.
Városszéli iskola volt, új építésű és a tizennégytől tizennyolc évesekig tartó tanulóifjúság töltötte meg reggelenként az osztálytermeket és vette birtokba nagy ügybuzgalommal jogos, nekik épített tulajdonukat.

Volt ebben az iskolában minden, aminek lennie kellett. És volt ott más is, aminek viszont nem kellett volna lennie.
Mindenesetre a tanulóifjúság boldog fiatalkorának emlékezetes napjait töltötte itt. A kor divatja szerint szakközépiskola volt, építőipari profillal.
Volt igazgatója, tantestülete, szakoktatók egész sora, aztán volt diákparlament vendégekkel a közeli pártbizottságból, delegáltak, szólásszabadság, levezető elnök, mindenre választ adni tudó (és akaró) vezetővel.

Szép jövő előtt állt az iskola.
Mint új intézmény, mi a rendszer ideológiai építésének is egyik tartóoszlopa, vagy inkább motorja, tudta, érezte és gyakorolta is az idők szavának megfelelő ezernyi vállalását talán egy kivétellel: ez pedig a tanítás volt.

Nézzük meg, mit tud ez az iskola, szemünk fénye és nevünk, hírünk örök hordozója, -kiáltott fel a tankerületi vezető (hogy mi volt akkor a titulusa már nem tudjuk), és elrendelte egy minden fontos ismeretre kiterjedő feladatlapos felmérést, a tanulóifjúság tudásának kézzelfogható bizonyítékára.

El is készült a feladatlap, szép sorjában kiosztották azokat a tanulóknak, akik kikerekedett szemmel bámulták ezt a csodalényt, a feladatlapot, mert ők még ilyet itt nem láttak.

A tantestület egyik munkaközösségének vezetője az idő letelte után, -mit tudniillik a tanulók kaptak a dolgozat írásához- szépen összeszedte a lapokat, egymásra illesztette őket, gyöngéden az asztalhoz veregette a papírlapok alsó élével és diadalittasan szállította be az igazgatói irodába. Úgy lépett mint mikor az az ember áll a többiek élére aki a győzelmi zászlót viszi.

_Parancsolj igazgató kartárs! -itt vannak a dolgozatok és sarkon fordult, hogy a többiek közé menjen akik a tanári szobába várták és vele együtt majd az eredményt is, a dolgozatra adott jegyekkel együtt.

A tanári kar teljes létszámmal jelen volt, egy kivétel azért akadt. Ez pedig Monostori volt, a kémia tanár, aki éppen ebben az időben vitte el a tanulóit tanulmányi versenyre.

Halk duruzsolás volt a tanári szobában, szolíd, de félreérthetetlen viccek poénjai hasították a levegőt, gyenge hahotázás itt-ott, de mégis feszes fegyelem, ahol az idősebb kartársnők szemlesütve adták a bizonyítékát, hogy nem ínyükre való ez a szabadság, a lenini normák iskolai közösségre alkalmazott fegyelmének és stílusának akárha csak kicsi is, de mégis csak politikai fellazító jelenléte.

Aztán, kis idő múlva, a tanári szobába lépett az igazgató is. Hóna alatt a papírköteggel, az érintetlen, mármint a tollak tintájától érintetlen dolgozatokkal. Tudniillik egyetlen gyermek sem tudott választ adni a központ által összeállított kérdésekre.

Az igazgató úr azonban nagyon vicces kedvében volt, mert tett ugyan megjegyzést néhány szóban az elmaradt tanítási órákról, de nem felejtette el kiemelni azt a mérhetetlen sok társadalmi munkát, amit a gyerekek végeztek tanáraik vezetésével. A mi iskolánk -valahogy így mondta- élenjáró iskola, ezért is tüntette ki a tankerület azzal, hogy vele és rajta bizonyítsa be a szocialista munkaiskola mindent felülmúló eredményeit.

És aztán! emelte fel hangját és jobb kezének mutató ujját az igazgató, az már nem a makarenkói pedagógia elvének és gyakorlatának a bizonyítéka, hogy az egyik foglalkozáson olyan sérelem érte egyik tanulónkat, egy arculcsapás képében, amit elhallgattunk eddig! Kartársak!

Ez így nem mehet tovább -hadarta az igazgató és jóvá kell tenni hibánkat, ki kell vizsgálni, melyik tanár felügyelete alatt történt ez az atrocitás.

És folyt tovább a példás oktató-nevelő munka, kizárólag a magasabb rendű társadalom elvének és gyakorlata alapjainak lerakásával.

Nem volt szó többé üresen beadott dolgozatokról, a recsegő hangszórókról, a diákparlamenten elhangzó kérésekről, hogy folytathassa tovább Kovács tanárnő Vörösmarty egyik színdarabjának betanítását.

Mert a hangszórók tovább recsegtek. Az iskolarádió hallgathatatlan volt, a vizsgadarabként készített téglafal csak addig állt amíg a tanulók a túloldalon támasztották, Csongor és Tünde próbái elmaradtak, Kovács tanárnő itthagyta az iskolát és a legjobb úton járt már az igazgató, hogy mindenki lássa: a pofon elcsattanásakor Monostori kolléga volt a felügyelő tanár.

De az innováció tovább dühöngött az iskolában. A társadalmi munka mellé felzárkózott a testnevelő tanár -ki a legaljasabb talpnyalója volt az igazgatónak- új módszere: a pókfoci.

Igen a kicsi, semmire se jó tornaterem úgy terjed a szükséges méretté, hogy ülepükre ültetjük a tanulókat, bedobunk közéjük egy labdát aztán rúgják. Hol a labdát, hol egymást.

1976-ban láthattuk ezt a filmet először. A pókfocit, mely egy iskola életének szatírikus megjelenítése volt akkor.
De tudtuk mindannyian, ez nem csak az iskoláról szól. Ez a közel ötven évvel ezelőtti magyar társadalomról szólt.

A rendszerváltás idején zajló években a piacgazdaságot folytató országokban válság, infláció terjedt.

Kis hazánkban is terjedt a párt szava és véleménye: ez hozzánk, akik a szocializmust építjük, nem gyűrűzhet be.

És begyűrűzött. Olyannyira, hogy maga alá gyűrte a rendszert.

Begyűrűzött hozzánk nem csak a válság, a pénzromlás, a rendszerváltás, de begyűrűzött a rendszer hordozta számos hiba is. És most is itt él köztünk.

Talán csak a holdról nem látszik.