Forgatag (vagy valami más)

Na, nem olyan nagy, hogy azt mondhatnánk, a tömeg letapossa egymást, vagy azt, hogy minduntalan emberbe ütközünk. Ez csak olyan vidéki kisváros, ahol a városi cím is egy kicsit rurálisnak (nem elég megmunkált) tűnik. Mondhatnám, hogy parlaginak, ha lenne ennek a szónak értelme ebben az áprilisi télben. Egy kisváros vásári jelenetéről van szó, ahol az ízek is csak olyan egyszerűek, nincs a dolognak sava-borsa, az embertömegnek igazi vásári hangulata.

Régen, a vásárok olyan eseményszámba mentek, hogy az oda készülő gyermek éjszaka sem tudott úgy aludni mint máskor, mint egy igazi hétköznap pihentető éjszakáján mert minduntalan attól, félt, hogy lemarad az indulásról. Az pedig igazi élményvesztést jelentene a számára.

A kisvárosi vásárban éppen úgy elveszett már az illúzió mint ahogyan elveszik lassan ennek a komoly időszaknak, a Nagyhétnek az üzenete is.

Pusztul a vásári hangulat, elmúlik az élet játékainak és szimbólumainak a varázsa is.

Néhány évvel ezelőtt talán ha tizenöt évvel, Csíkmadéfalva székelyeinek barkás, énekes bevonulása és az utánozhatatlan hangsúllyal elénekelt Passió tartotta fenn bennünk az igazi fájdalmas örömöt amit a Nagyhét nyújt azoknak, akik nem csak vállukon hordozzák saját keresztjeiket hanem Cirenei Simonokká is válva segítik a másik embert kereszthordozásában.

Ha párhuzamos történetet látsz itt kedves Olvasó a Nagyhét és a vásári hangulat említésében, ne botránkozz meg ezen inkább vedd észre te is, hogy nincs olyan az életben, hogy az egyik fele a valódi emberséget, emberiességet vagy történelmet hordozza, a másik pedig már múlófélben lévén kivonulni látszik ebből. Nincs ilyen jelenség, mert az élet úgy komplex, hogy annak minden eleme együtt van. Együtt mozog. Mint a földrengésnél a házak. Nem csak a föld reng, de a ház is, az ember is, a tárgyak is. Együtt zuhan a semmibe az egész. Vagy együtt éli túl a katasztrófát az egész.

Ezért rovom a köröket kedvetlenül a vásárban. Ezen a soron ki, a másikon be. Megint ki, ismét be. Közben semmit sem látok. Bár mindent megnézek. Mert a látás is csak olyan, igen olyan, hogy nem csak a fénynek optikai megtörése a prizmákon, hanem az értelemnek is az elérése az egyszerű kíváncsiságon.

Ezért volt régen a vásár igazi társadalmi jelenség. Mert ott a történések a vásározók szívéből fakadtak, nem a puszta időtöltésből. Mert ott, a vásárban a gyermek számár a kisustor amit édesapja vásárolt neki nem dísz volt hanem kincs, ami majd felnő és az életének részét fogja képezni.

És most már sem kisustor, sem kincs. Sem most, sem a jövőben. Vagy ha igen, akkor az már másféle kincs. Az már talmi csillogású bóvli, mert a vásár nem az élet szerves része lett.

Előveszem Tóth Laci, tragikusan elhunyt dányi fiú verseit és lapozgatom a könyvecskét. Beleolvasok, próbálom megfejteni sorait. Nem fogom tudni mindaddig, amíg nem válok tóthlacivá.

Aztán egy vaskosabb könyvet veszek fel, Hábel Jani gondolatainak megismerésére. Miről ábrándozik ez a fiú a volán mögött, míg rója Európa koridorait hatalmas nyerges vontatójával.

Aztán szelíd szárnypróbálgatások közepette Dobó Erzsi egykori ajándékát lapozgatom. Családanya már, nagymama is. Miként szelídül nagymamává az egykori vihar.

Pecznik G Éva pályaműdíjas novelláját kétszer is elolvasom. Örvendezek egy jót: micsoda stílus!

Lázár Marika meséit már nem tudom felolvasni unokáimnak, kinőttek abból a korból. Vagy én éltem már túl azt a kort, amikor még olvashattam volna.

Aztán nekem is eszembe jut néha ez-az.

Meghívlak Titeket kedves dányi emberek egy találkozóra, egy találkozásra.
Húsvét után az első szombaton, dátum-szerűen április 15-én délután a helyi művelődési házban (központban) ezek az emberek felolvassák a jelenlévőknek egy-egy versüket, novellájukat, vagy nagyobb lélegzetű munkájukból egy részletet.

Gyertek el, találkozzunk. Ha minden rendben lesz körülöttünk és bennünk, talán helyre billen a világ rendje a szívünkben is, a Globuson is.

És akkor már nem csak a turai vásárba mehetünk el örömmel, vagy Csíkmadéfalvára Passiót hallgatni, hanem saját magunkkal is találkozhatunk mert kezd visszaállni a világ rendje. Bennünk és körülöttünk.

Persze, csak akkor ha mi is akarjuk!

Mert nélkülünk nem megy (előre) sem a világ sem annak vására, de még Húsvét virágos öröme is elszomorodhat bennünk.

Csak éljük meg az életünket úgy, ahogyan az rendeltetett!

Találkozzunk Április 15-én, szombaton, délután 3 órakor a dányi művelődési házban!
Mi örömmel várunk és látunk mindenkit egyedi, első de remélem folytatást érdemlő rendezvényünkön.

Ezt a találkozást a Sebestyén Alapítvány szervezi, mely azonos voltaképpen az évtizedekig működő Sebestyén Népfőiskolával.

Jelszavunk: Látszani és hatni!