"Állni némán mint a Mátra" -mégis haladóan. Emlékezés két emberre.

Két esemény érintett meg néhány nap alatt, -elgondolkodtatóan.

Az egyik Dr Tóthné Pacs Vera halála. Isaszeg polgármestereként vonult nyugdíjba, pedagógusból vált a köz "miniszterévé", azaz kizárólagos szolgájává. Tragikus élmény földi halandónak, örök életű emlék vagyis feledhetetlen, el nem múló a szellemi-lelki létvilágban. A föld és az ég találkozása. A múló és a múlhatatlan karonfogta egymást, és angyali létben egyesült.

A másik Pásztor Béla Veresegyház polgármesterének döntése a nyugdíjba vonulásról. Azonnali hatállyal.

Még haza sem kerültem ideiglenes szegedi életemből, Pásztor Béla már "közmunkás" volt, élén a községi tanácsnak.

Pásztor Béla polgármester úr rekorder azok között akik a közigazgatás élén töltötték éveiket, évtizedeiket. Nem is fog ez a hazai rekord megdőlni talán sohasem.

De vajon ez-e Pásztor Béla legfőbb érdeme amit a köz érdekében, Veresegyház fajlődése ügyében tett? Az eltöltött évek száma? Ugyan már!

Vagy az a kiemelendő ebben az életben , hogy a ZIZI labor a községben forgathatott a helyi asszonykórus sztárolásával?

Vagy a medveotthon! -amit mint jóemlékű állatbarát Veres-re vitt?

Ugyan már!

Mert a híradó médiumok elsősorban ezeket említik Pásztor Béla félévszázados küzdelmét és sikereit illetően. A kort, a közszolgálatban eltöltött éveket, a fülbemászó dallamokat és a hosszú nyelvű mackókat amint nyalogatják a fakanálra tett mézet a látogatók kezéből.

Ezek kétséget kizáróan könnyen megjegyezhető pillanatok egy ember életének vizsgálatakor, habkönnyű, emészthető falatok, az ember elméjét sem terhelik, valójában hát újságba illő semmiségek.

De Béla barátunk, Béla bátyánk, kollégánk és hit- testvérünk élete és munkássága nem ezekkel a képekkel jellemezhető.

"Csúszik már a kuplung"! Na, ez aztán a netovábbja a szemtelenségnek amit egy újságíró elkövethet egy köztiszteletben álló emberrel szemben, említve mint fontos dolgot, kiemelendőt, kövér betűkkel írandók a beszélgetés rekonstruálásakor.

Pásztor Béla sohasem szerette ha szemtől szembe dicsérik. Régen így volt és talán ez mostanra sem változott.
Pásztor Béla polgármester úr nem az újságok (hamis) hasábjain érzi jól magát. Hanem az emberek között.
Tanárnak beillő komolysággal, bölcs tanácsadóként, karizmatikus vezetőként, szerényen és állhatatosan viselve minden jót és rosszat ami az életben vele történhetett.

Béla bátyánk szemében tükröződött az egész világ. Szeretete élt és égetett, látott, ítélt, megbocsátott és felejtett. Hívogatott és marasztalt, dicsért és magasztalt. Látott, látni hagyott és láttatott. Mindez jelen időben, hála Istennek és ezért ez az írás sem emlékezés csak ráutalás.
Béla bátyánk tekintete számonkérő volt és biztató. Helyeslő és útmutató, befogadó és intelligensen távolságtartó.

Béla bátyánk közelre nézett és messzire látott. Kicsi,rongyos falut nézett és tehetős polgárokat látott. Dűledező (talán) szlovák parasztházakat nézett és komfortos kis palotákat látott.
Vendégmarasztaló sarat nézett és sztrádákról álmodott. Hajlott hátú intézmények épületeit nézte és csillogó középületeket látott.
Döcögve olvasó embereket nézett és művelt települést látott. Sárfalú iskolákat, és kisdedóvókat nézett és egyetemi szintű alma matereket látott.
Kicsi falut nézett,rurális vidéket és urbanizációt látott.
Szétszórt emberek helyett közösséget, kicsi cipó helyett kalácsot, sovány földeken tőkét termelő valutát hozó csúcstechnikák, népszínművek mellé egyetemes kultúrát, népművelők mellé thália papjait, hithű embereknek orgonahangversenyeket, apostolok által tartott templomot és krisztusi küldetést: engedjétek hozzám a kisdedeket. Sok-sok gyermeket. A hazának, a nemzetnek és Veresnek. A szülőhelyként szeretett választott menhelynek.

Pásztor Béla onnét jött, ahol a templom tornyán a magyar szentkorona díszlik. A Felvidékről. Hozta magával génjeiben kódolt Őrvidék nyugati világszemléletét, Erdély tágas ölelését egy kicsi falu Atyha templomának halkan súgó evangéliumában rögzült, Isten egyesítő erejét, a vérzivataros Kárpátok harcos üzenetét, a déli mediterrán símogató melegét.
Pásztor Béla tehát küldött. Nekünk küldte az Úr és tartsa is meg nekünk, szeretteinek, családjának, városának, egyházának egész magyarságában hitének erejében és szemének nézésében a szeretet látásában.

Béla bátyánk álljon még köztünk sokáig, mint a Mátra nézni előre is, hátra, nézni a messzeséget, szép testvériségben.

Ma, amikor csak úgy szórják a jelzőket bizonyos emberek, ki volt ilyen vagy olyan, ki az aki közén való és ki az aki nem, ki az aki úgy gondolkodik mint mi, ki az aki nem, ki az aki velünk megdicsőülésre született ki az aki nem, ki az, aki magyar és ki nem az, ki az akit szeret az Isten és ki az akit nem szeret, ki az aki a miénk, ki az aki a másé (se), ki az aki zöld, sárga vagy rózsaszín, ki az aki színtelen, és sorolhatnám tovább a distinkciókat amikor most két emberre gondolunk, Pacs Veronikára és Pásztor Bélára.

Kölcsönösen tisztelték egymást. Mindketten elmennek, egyidőben. Béla csak a hivatalból, Vera pedig közülünk.

Két egymást szerető és tisztelő barát, két úttal, két külön személyiséggel de ugyanazon küldetéssel.

Megfér egy lapon az elmúlás és az eltávozás és ezt összefogja az örök együttlét egy örök és közös hazában.

Isten adjon Vera neked hosszú és küzdelmes, de szép és tartalmas élet után öröklétet, mennyei boldogságot és tartson meg az Úr köztünk még sokáig Béla a mi örömteli látásunkban és mindkettőtöket kísérjen a mi örökké tartó tiszteletünk.