Nekem sem térkép a táj

Néhány héttel, vagy talán tízegynéhány nappal adtam közre a Dányi Krónikán Kozár Gyula atya Historia Domus-béli feljegyzéseit az 1960-as évek elejéről.

Nem úgy és főleg nem azért írtam, hogy ezeket a történteket mint bekövetkezett eseményeket tárjam az olvasók elé. (Ha egyáltalán vannak olvasók). Nem úgy írtam mintha társadalmi "tájleírást" írnék, tudósítást, halvány emlékek felélesztését hanem úgy, ahogyan ezt az Atya is gondolta és szánta: tanulságként.

Ennek az összefoglalónak, amit a plébános írt, ittlétének utolsó éveiben, a hatvanas években, a jövőt tekintve nem csak dokumentum szerű tanulsága van -és főleg nem ez- hanem inkább egy olyan gondolatsor, mely nem történetszerűen összefüggő hanem inkább üzenet. Tanulság, a jelent is nézve, a jövőt illetően is.

A tanulság tehát üzenetértékű -szögezhetjük le ezen egyszerű szillogizmust.

Tekintsünk be a történetek üzeneteiben.

Jól emlkészünk talán arra a részre amely 1963-ból származik és egyrészt örömmel állapítja meg, hogy a hívei, a dányi keresztény katolikus emberek továbbra is szépen gyakorolják a vallásukat, templomba járnak, szentségekhez járulnak tízezerszám, hittanra beíratják gyermekeiket, példamutatóan adakoznak, építik Isten dányi Egyházát.

Van viszont egy mondat, egy rövid megállapítás arról, hogy a fiatalok már nem követik a szülők, nagyszülők példáját. El- elmaradoznak vasárnap a templomból, a lelkesedésükkel is történt valami. Valami, ami a helyi vallásgyakorlattól eleddig idegen.

A fiatalok ugyanis továbbtanulnak, nem maradnak a szülők, nagyszülők nyomában. Ezt nem részletezi ugyan az atya, nem indokol, nem lelkesedik, nem figyelmeztet, inkább mintha rosszkedvűen beletörődne a megkezdett folyamatba. Látja ugyanis a trendet. Látja a falu megtartóerejének lazulását, az ősi viszonyok és példák csorbulását.

Kozár Gyula atya a magyar nép megtartóerejét a faluban látta. Magyarán szólva a parasztságban. Jóllehet tisztviselő édesapa, pedagógus édesanya nem a paraszti minta értékeit mutatta meg neki, papi hivatást választott gyermekének, inkább egy polgári létmódot aminek a gyökerei -ezt nem állíthatjuk, csak véljük másokkal együtt- talán igen magas társadalmi rang megtalálásához vezetné a családi történet kutatóját. Talán még történelmi személyiséggé is nemesülne ez a történelmi ág. Ezt persze nem állíthatjuk, csak gyanakodunk.

Kozár atya igen jól látta és tudta, mihez vezet az a kor, ami előtt állunk. Mihez vezet az a szellem ami behatolt Európa légterébe és viharszerű orkán gyanánt pusztított mindent ami eléje került.

Ez a történelmi széljárás elérte Magyarországot is. Fel is forgatta a fényes szelek hátán. Ha most már csak szellővé is csendesedett ez a vihar, megtette a maga hatását. Visszavonhatatlanul. Legalábbis úgy látszott akkor. Az 1960-as évek elején.

Kozár Gyula atya bölcs és előrelátó ember volt. Majdnem azt mondtam, hogy látnok. De inkább egy nagytudású pap akiben itt, Dányban ért meg a felismerés a parasztság történelemformáló erejében és az a tudat, hogy neki ezt viselni, továbbadni és szolgálni kell. Úgy szolgálni mint kis apostoli közösségekben a kigyulladó lángot őrizték kétezer évvel ezelőtt, ami majd talán évtizedek múlva a magyar valóságnak az általa ültetett és most már kalászba borult magja lesz, egy zárvány a megfertőzött világban.

Ezt a szerepet szánta Dánynak az ő Papja. Itt látta meg, hogy ez a réteg, a paraszti társadalom lehet egyedül a pillére egy majd kialakulandó új rendnek.
Ez a réteg, a magyar paraszti társadalom oszlop lesz majd és végvár. Oszlop, amire lehet majd építeni. Tartópillér melybe sarokkőként épül bele mindaz a morál ami kialakult ennek az elnyomott, évszázadok gyötrelmeit viselő dolgos és kitartó embertípusnak idegeiben, elméjében és lelkében.

Kozár atya társadalmi státuszát illetően polgár volt. Sőt nagypolgár. Egy olyan emberi szakmabéli tudás sűrűsödött össze magas homloka mögött, vert örökre tanyát hazát szerető szívében és nemes lelkében ami neki feltétel nélküli tekintélyt kölcsönzött.

Kevés volt ez a tekintély, a még oly nagy tisztelet közepette is, amit a híveitől kapott annak bekövetkeztéhez, hogy a falunk azonosuljon az ő jövőbeli elképzelésével. Ma kijelentem, nem Kozár Atya tévedett az ő elvárásait illetően, hanem a népe. Vagyis mi. Apáink és nagyapánk. Nem volt elég erős a mi hitünk ahhoz, hogy a papunkkal tartsunk. Hogy elhiggyük neki, történelmi szerepünk a kitartásban van. A kitartás pedig a lelki erő fokmérője. A lelki erő meg a tisztánlátás mércéje. Ez hiányzott belőlünk. A tisztánlátás.

Látni a jövőt, a szétszakadt társadalmat, az embertömegeket elsodró földi és társadalmi haváriákat, pusztító rengéseket és kiüresedett, mérgezett levegőeget. Elszakadt emberi kapcsolatokat és Ninivét követő társadalmi mozgalmakat és korporációkat. Még a "páli" tükör által sem láttuk a jövőt. Homályosan sem.
Szemünkre hályog ereszkedett, és köd takarta el szemünk elől a bennünket vezető lángoszlopot.

Az a vízió amit ő magának megalkotott, tudta, hogy erős filozófiai bázison nyugszik. Ezt a filozófiát egyrészt a csatatéren szerzett lelkipásztori munka alapozta meg, másrészt pedig az a kutatás amit Dányban végzett.

Az a hír, hogy ő kijelentette, a sírdomb, mely halott testét fedi, a Deák körúti öreg zsellérház udvarán domboruljon, teljesen hihető volt akkor is és ez azóta csak megerősödött.

Mi volt ennek a döntésnek a háttere?
Nem más mint a teljes azonosulás az ő népével. Az ő parasztjaival, az ő híveivel. És nem csak velük, hanem az utódokkal is. Velünk!!

Mi történik ma a természeti világ haszonnövényeivel? És haszonállataival?

Génbankokba menekítik az örökítő anyagot. Termesztési környezetük a régi időket idézi. Amikor nem volt szennyezett a talaj, a levegő, víz is volt elég.

Egy ilyen összetartó, hitében erős és tántoríthatatlan közösséget álmodott Kozár atya és ezt az álmot itt, Dányban szerette volna megvalósítani.

Most sokan megszólnak engem ha azt mondom, hogy Kozár atya intelmeit és közösségépítő törekvéseit elhagyva vajon mi lett a mi nyereségünk ebben a világban.
Anyagi javaink megerősödni és megsokasodni látszódnak de mi lett volna egy tiszta lelki és háborítatlan természeti társadalmi közösségben élni, azt most nem tudjuk e mellé ellenérvként tenni.

Most még nem!

De nincs vége a játszámának kedves Barátaim!

És ma még nem tudjuk kihirdetni Kozár atya győzelmét. Meg nem vívott harcát, feladott küzdelmét.

Ma még nem tudjuk.

De szellemének győzelme már ma borítékolható. Csak akkor már késő lesz az ébredés.

Az ébredés pedig ott sohasem következik be, akinek térkép e táj.